Teknős Miklós

Szokványos ügymenet, a legtöbb iskolában igencsak hasonlóan zajlott akkoriban a tanévzáró. Talán csak az tűnhet fel a figyelmes szemlélőnek, hogy a műsorszámok sorából hiányzik az efféle ünnepélyeken megszokott szavalat és közös éneklés. Aminek persze megvan a maga oka: erre a tanévzáróra a Siketnémák Budapesti Magyar Királyi Állami Intézetében került sor ugyanis, hiszen ez az intézmény működött ekkor már harminchét éve a Festetics utca és a Mosonyi utca sarkán álló, neogót saroképületben. Ebben az iskolában már a tanévnyitóról is hiányzottak a szokásos műsorszámok: az istentiszteletet követően a növendékek egyszerűen elvonultak a nemzeti zászló előtt, hogy aztán figyelemmel kövessék az igazgató eligazító beszédét. Október hatodikán viszont felhangzott a Magyar Hiszekegy és a Himnusz: „ezeket – együttesen – imaként mondották el növendékeink” – tudósított az eseményről az intézet évkönyve, megjegyezve, hogy ezt követően a diákok felkeresték a pár lépésnyire lévő kerepesi temetőben az ott nyugvó nagy magyarok sírját. Ahogy minden tanévben, ekkor is volt persze Mikulás-ünnep és karácsony, megemlékeztek március 15-ről és az anyák napjáról, valamint megtartották a madarak és fák napját. A legszórakoztatóbb eseménynek a Thüringerné Darvas Olga kézimunka-tanárnő által szervezett farsangi mulatság bizonyult: ő „olyan kiváló műsort állított egybe és tanított be, hogy az a vendégként megjelent halló gyermekeket és felnőtteket is kellemesen szórakoztatta”.

Ennek ellenére bizonyosak lehetünk benne, hogy ebben a tanévben a legemlékezetesebb ünnepség egy korábban példátlan megemlékezés lett. 1938. november 10-én „annak boldog örömére, hogy a Felvidék egy része felszabadult a cseh uralom alól” egybehívták a tanulókat, akik „határtalan lelkesedéssel és feltűnően élénk figyelemmel kísérték a felszabadulás minden mozzanatát. Az így felgyülemlett nemzeti érzéseiknek aztán lélekemelően adtak kifejezést az e címen tartott iskolai nemzeti ünnepélyen.” A megemlékezést a Felvidék északkeleti részének visszavételekor megismételték.

A tanév ennek ellenére szokványos lefolyásúnak volt mondható. Igaz, egy bő hetet csúszott a kezdés a kazán tönkremenetele miatt, de aztán minden haladt a maga útján: sem szénszünet, sem járvány nem akasztotta meg a tanítást. A diákok számos tanulmányi kirándulást tettek, így eljutottak a Magyar Országos Iparművészeti Társulat kiállítására, megnézték a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének vászonszövő üzemét, valamint a Magyar szellem a női kézimunkában című tárlatot. Voltak dísztornabemutatón a Nemzeti Tornacsarnokban, míg a Városi Színházban a postások dísztornáját tekintették meg. A 265. Cházár András cserkészcsapat ennél nagyobb kirándulásokat is megengedett magának: jártak például a Népligetben, a Sas-hegyen, a Gellérthegyen és a Nemzeti Múzeumban, a Várban és a Közlekedési Múzeumban, és megtekintettek több engedélyezett mozidarabot is.

Hogy a cserkészcsapatban csak a fiú növendékek lehettek-e tagok, az az évkönyvből nem derül ki. De furcsa lenne: tény ugyanis, hogy ebben az iskolában, eltérően a közoktatás egészétől, teljes volt a koedukáció. Az előkészítő osztálytól egészen a nyolcadikig együtt jártak a fiúk és a lányok, még azokon az évfolyamokon sem választották őket külön, ahol a létszám két tanulócsoport megszervezését tette szükségessé. Legfeljebb tizenketten tanultak egy osztályban, s az összesen 134 növendék képzéséről huszonkét, túlnyomórészt férfi tanár gondoskodott. Hogy milyen elvek mentén, azt az intézet célját megfogalmazó írásában ekképpen összegezte Istenes Károly igazgató: „a siketség következtében némának maradt vagy némává lett gyermekeket a látás és izomérzés segítségével, s most újabban – az arra bonc-élettanilag és lélektanilag alkalmasaknál – a hallásébresztés-hallásnevelés szakbéli módszerének alkalmazásával megtanítsuk 1. a hangos beszéd tudatos használatára, 2. a mások beszédének a szem útján való megértésére, 3. a beszédtanítással karöltve, annak szellemében az írott és nyomtatott nyelv megértésére és használatára, s végül 4. mindazokra a tárgyi ismeretekre és gyakorlati kézügyességekre, amelyekre növendékeinknek is – mint alapismeretekre –szükségük lesz az életben az ő leendő élethivatási pályájukon”.

A korban világszerte legkorszerűbbnek számító elvek szerint folyt tehát a tanítás a Mosonyi utcában, ami már csak azért is örvendetesnek volt mondható, mert Magyarországon évtizedekkel a fejlettebb európai országok után, csak 1802-ben alakult meg az első, siketnémákat oktató intézet: a váci intézmény egy elszánt jogász, Cházár András kitartó szervezőmunkájának köszönhette létrejöttét. Miként a Vasárnapi Újság jó fél évszázaddal később írta, addig semmiféle módon nem lehetett orvosolni azt a helyzetet, hogy „minden emberi nyomor és testi fogyatkozás között legszánalomra méltóbb a siketnéma sorsa, különösen az ollyané, a ki nevelés nélkül maradt, s ennek következtében elmetehetségeinek, testi ügyességének hasznát nem vehetvén, az emberek társaságában mint egy száműzött, úgy tévelyeg”. Így is csaknem egy évszázadig tartott, míg kialakult a gyakorlat szempontjait leginkább szem előtt tartó módszer. Előbb a szájról való olvasást és a beszédképzést pártolók győzedelmeskedtek a jelnyelv hívei fölött, majd a hétköznapi nyelvhasználatot előnyben részesítők azok fölött, akik kőkemény grammatikával zsúfolták tele a tananyagot.

Pesten 1878-ban elsőként a zsidó hitközség nyitott iskolát az akkori város peremén, a mai Bethlen Gábor téren a siketnémáknak, köszönhetően azon adománynak, amelyet Fochs Antal tett e célra: nagyjából száz gyereket neveltek itt évente. Az állami intézmény elődje csak 1890-ben alakult meg. Pedagógiai tanfolyamnak indult, de a gyakorlóiskola pár év alatt önállósult, Budáról Pestre költözött, és 1902-re felépült a Keleti pályaudvar közelében álló épület.

Az akkori budapesti útmutató így írta le: „Az intézetben a tantermeken kívül van egy gyógypedagógiai tanítóképző, a laboratórium, a süketnéma nők foglalkoztató iskolája, összesen 64 helyiségben. A tanítás 8 felmenő osztályban folyik, melynek elvégzése egyenrangú az elemi iskola VI. osztályának bizonyítványával. A növendékek száma 150 körül váltakozik. Ezeknek nagy része ipari pályára kerül.” Aztán 1913-ra az addig nagyon hiányzó internátus is felépült a Festetics utcai oldalon: akkortól a diákok zömét bentlakóként tanították.

Ami a munka eredményességét illeti, alighanem az mondja róla a legtöbbet, hogy a növendékek csaknem kivétel nélkül dicséretes magatartást tanúsítottak, és háromnegyedüknek a szorgalma is a lehető legjobbnak minősült. A tantárgyak terén a jeles és a jó volt a leggyakoribb osztályzat, míg a legfontosabb stúdiumnak számító kiejtés terén így alakultak az eredmények: 42-en jól érthetően, 49-en érthetően, 30-an kevésbé érthetően beszéltek, és csak két diák beszéde minősült alig érthetőnek. Az intézmény ugyanakkor úttörő munkát végzett abban, hogy ekkor már ötödik éve alkalmazta Bárczi Gusztáv hallásébresztés-hallásnevelésnek nevezett módszerét: a harmincas évek elején kidolgozott metódus az erre alkalmas diákoknál a hallásmaradványokat igyekezett életre kelteni, s a külső hang fölerősítése – például egy optifon nevű eszköz használata – révén próbálta minél erősebben ingerelni az agykérget. Az 1938–39-es tanév során dán, svájci, román, német, jugoszláv, holland, sőt fokvárosi szakemberek is meglátogatták az intézetet, tanulmányozandó dr. Bárczi páratlan kísérletét.

Ez a nagy érdeklődés persze a dicsőségen túl nem sok haszonnal járt az iskola számára, annak ellenére, hogy nemcsak a növendékek, de maga az intézmény is erősen rászorult volna némi támogatásra. Az internátusban a teljes, havi 48 pengős díjat senki sem fizette meg, de ennek felét is csak egy növendéktől tudták elkérni. A legnagyobb hányadot az ingyenes ellátást igénybe vevők tették ki, de még a bejárók bő fele is a segélyből váltotta meg a villamosjegyét. Ezzel szemben álltak a kegyes adományok: a Kormányzóné Őfőméltósága 250 pengője, a főpolgármester 400 pengője villamosjegyre, a kalocsai érsek 5 pengője, a Schuler József Rt. 3 pengője, a Shell Kőolaj Rt. 5 pengője vagy Kristóf József esperesplébános hagyatéka 49,14 pengő értékben. Mindösszesen nem egészen 794 pengő. Ehhez jöttek még a természetbeni adományok, például Eszterházy Pál tejgazdaságától, Paxy Jenő hentestől, vagy épp a Dreher Rt.-től.

Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy ebben a tanévben a tanári könyvtárat mindössze 38 kötettel, míg az összesen 816 művet számláló ifjúsági könyvtárat csak hét új könyvvel tudta gyarapítani az iskola. Ezen számok fényében pedig tényleg csak remélhetjük, hogy Rasch Lajos ötödik osztályos tanuló, akinek az évkönyve valami módon hozzám került, nem egy intézeti példányból tépte ki óvatlanul azt a két könyvlapot, amelyek az utóbbi hetven évben ott lapultak a füzet oldalai közé csúszva. Egy kalandregényből valók a lapok, egy távol-keleti vacsora részletes leírása olvasható rajtuk, és a mellékelt rajz is lakomázó kínaiakat ábrázol. A törődött könyvrészlet a szememben egy dolgot mindenesetre fényesen bizonyít: Rasch Lajos nagyon megszerette az olvasást a Mosonyi utcában.

Kapcsolódó cikkek: A cölibátust milyen erőfeszítések árán képesek megtartani a papok? | Orbán egyszemélyes mozgalma: Schmitt for President! | Sólyom tragédiája | Maradjunk flegmák | Veszély