Egy magyar huszár Kínában

családi archívum

A szöveg zöme – derül ki a folytatásból – Kosciusko Tádé életéről szól, és hogy a tanulási elszántságot bizonyító közbevetés saját megjegyzés, azt legfeljebb gyaníthatjuk. Dédapám mindenesetre látható alapossággal mélyült el az angol nyelvben. Valamilyen tankönyv alapján dolgozhatott, hiszen a füzetben számokkal jelölte a feladatmegoldásokat: hosszú olvasmányokat, párbeszédeket és leveleket fordított angolról arra a nyelvre, amelyet láthatóan anyanyelveként használt, ha tanulásról volt szó. Németre tehát.

Dédapámat egyébként Végh Imrének hívták, és már harmincéves is jócskán elmúlt, amikor elkezdett angolul tanulni. Később úgy mesélte, a legnagyobb nehézséget a kásás brit kiejtés elsajátítása jelentette neki, de aztán rájött, leleményesség kérdése az egész. Akkortól pipát dugott a szája sarkába, így szoktatta magát az öblös magánhangzókhoz. Hogy az angolsága milyen akcentust nyert ezáltal, azt ennyi idő távolából már lehetetlen megítélni; az azonban tény, hogy írásban egészen perfekt volt. A bőrkötéses füzet vége felé már testes fogalmazások olvashatók Nelson haláláról, London látnivalóiról, illetve a richmondi parkőrök munkájáról.

Egy dolgot biztosan tudunk: dédapámat semmi sem akadályozta, hogy elegendő időt fordítson az angol nyelv tanulására. 1915-öt írtak, amikor elkezdte, és huszár alhadnagyként fel volt mentve a mindennapos munkák alól a Nikolszk Usszurijszk-i hadifogolytáborban, kilencven kilométernyire északra Vlagyivosztoktól. Így olyan úri életet élhetett, amilyen korábban sohasem adatott meg neki. Hiszen csákberényi családja már fiatalon kovácsinasnak adta Mórra, a szakmai fortélyokat eltanulandó megjárta Ausztriát, hogy aztán visszatérjen mesteréhez, és elvegye feleségül a lányát, Weiser Borbálát. Folyékony németsége tehát két forrásból is táplálkozott: a külhoni inaskodásból, meg az új család anyanyelvéből, ahol hetedíziglen német volt mindenki. Ami viszont a kovácsmesterséget illeti, azon még csavart is egyet. Beállt ugyanis a hadseregbe, és ott egy állatorvosi tanfolyam eredményeként kiképezték gyógykovácsnak – így lett végül alhadnagy a debreceni második honvéd huszárezrednél.

1914 augusztusában, alighogy az Osztrák–Magyar Monarchia területén elrendelték az általános mozgósítást, az ezredet az elsők között vezényelték ki a frontra. Nagyanyám, aki mindössze hétesztendős volt akkoriban, csaknem nyolcvan évvel később is élénken emlékezett: lóháton, díszhuszár egyenruhában – mentében, csákóban, piros nadrágban – búcsúzott Debrecentől az ezred, s amikor végül felhangzott az „imához” kürtjel, mindenki meghatottan gondolt azokra a diadalmas csatákra, amelyekben részük lesz. Egészen addig, míg lehullanak a levelek, és győztesen hazatérnek a magyar huszárok.

Dédapám szerencséjére a legjobb barátjával együtt esett orosz fogságba, egy éjszakai járőrszolgálat alatt. Két hónapja se folyt még akkor a háború. A tél már Szibériában érte, így jó időbe telt az is, hogy megtudja, két lány után a felesége fiút szült, és őt is Imrének keresztelték. Hála a Vöröskeresztnek, a levelek aztán viszonylag megbízhatóan közlekedtek

– Stockholmon keresztül – a Csendes-óceán menti tábor és Mór között. Dédanyám évente egyszer lefényképeztette a családot: nagyanyám mindig könyvet, Manci húga játékot tartott a kezében, Imre fejébe huszárcsákót nyomtak. A képeslapként feladott fotográfia hátuljára németül íródott az üzenet.

A hirtelen jött háború miatt nemcsak a fia születéséről, hanem Boriska lánya – a nagyanyám – iskolai pályafutásának kezdetéről is lemaradt a dédapám. 1914 szeptemberében íratták be a móri katolikus leányiskolába: még tíz éve sem volt, hogy az 1905/06-os tanévben Szent Erzsébet néven külön elemit szerveztek a városban a lányoknak, leválasztva azt a másik három, ugyancsak katolikus iskoláról. A csak „zárdaként” emlegetett tanintézmény szigorának ismeretében különösen tanulságosak az általuk is használt, Horovitz Adolf kiadásában Nagyszombaton megjelent Elemi népiskolai értesítő könyvecske elő- és hátlapjára írt intelmek, amelyek a gyermekeket válogatott ijesztgetésekkel igyekeztek távol tartani a dohányzástól és szeszes italoktól, valamint az ezek által is tejesztett, végzetes tüdőbajtól. „Csak józan és erkölcsös élet teszi boldoggá az embert! Csak ép elméjű és munkabíró polgárok teszik boldoggá a hazát!” Nagyanyámra persze sosem lehetett panasz: az őt írásra, olvasásra és számolásra tanító apácák a bizonyítványába egyként azt írták be, hogy magaviselete példás, szorgalma dicséretes, a tantárgyakból pedig kivétel nélkül kitűnő.

Akár úgy is történhetett volna, hogy mire befejezi az elemi első négy osztályát, az apja hazatér a hadifogságból. 1918 elején, amikor az Oroszországot hatalmukba kerítő forradalmárok békét kötöttek a központi hatalmakkal, szabadon eresztették ugyanis a hadifoglyokat, így dédapám a társaival együtt végre valahára útra kelhetett Vlagyivosztokból. Nem jutott azonban messzire: a kínaiak a csapatot feltartóztatták, és mindnyájukat Mandzsúriába, Kirin tartományba internálták. A hadifogolytábor katonás rendje után itt egy sajátos polgári élet vette kezdetét. Az egykori huszárok dolgoztak, vagyont gyűjtöttek, kapcsolatot építettek a helybeliekkel és olykor élvezték az európai ízeket a német internáltak kifőzdéjében – míg ki nem derült, hogy kutyahús is került a fazékba. Kényszerből ugyan, de élték a Távol-Keletre keveredett európai urak mindennapi életét. Dédapám hazaküldött fényképéről világos öltönyös, ápolt bajuszt viselő úr néz le ránk: kezében sétapálca, lábánál palotapincsi. A fotón kínai írásjelek.

Csaknem nyolc évtized letisztító távolából nagyanyám csak a fontos emlékeket őrizte meg erről az időszakról. Az ünnepséget, amikor felvirágozva, könnyek közt kísérték ki a templom nagyharangját az állomásra a móriak, hogy valami messzi gyárban ágyút öntsenek belőle. A család kétségbeesését, amikor értesültek az apa internálásról. A döbbenetet, miután a vesztes háborúból érkező katonák Móron menten kifosztották a zsidó üzleteket és otthonokat. Aztán a kommünt, amikor államosították a város összes kastélyát, és az új vezetők a mosóteknő mellé vezényelték volna az idős Almásy Emília grófnőt, az iskolások pedig az Internacionálét énekelve vonultak ki a Vértes-hegyre május elsején.

Végh Boriska már az 1894-ben alapított és húsz évre rá korszerű, új épületbe költözött móri polgári iskola növendékeként élte át mindezt. Pezsgő tanéve volt ez a magyar közoktatásnak: előbb a Károlyi-kormány emelte fel tizennégy évre a tankötelezettség korhatárát és határozta el a gyakorlatiasabb képzés bevezetését, majd a tanácskormány vezetett be átfogó tanügyi reformot. A márciusi hatalomátvétel után államosították a közoktatást, döntöttek a pedagógusok átképzéséről, eltávolíttatták a szentképeket és a királyportrékat az iskolákból, bevezették az új típusú biológiatanítást és bevonták a régi történelem-, valamint olvasókönyveket. Eltörölték az iskolai imádkozást, a Himnuszt felváltotta a Marseillaise és az Internacionálé, a gyerekek ekkortól tanító néninek, tanító bácsinak, az idősebbek tanítómesternek szólították a pedagógusokat, akik cserébe fiamnak, illetve barátomnak nevezték őket. Terv készült a nyolcosztályos alap-, és az ötosztályos középfokú oktatás megszervezésére, valamint az érettségit felváltó egyetemi felvételi bevezetésére.

Lehetetlen persze nem felismerni a jótanuló sértettségét nagyanyám megjegyzése mögött, aki mindebből egy „furcsaságot” tartott csak öregkorában említésre méltónak: a proletárdiktatúra idején „a gyengébb tanulók nem érezhették magukat hátrányos helyzetben, személyiségüket nem érte sérelem az eminensekkel szemben”, hiszen eltörölték az iskolai osztályozást. És valóban, Végh Boriska 1919. június 12-én kelt bizonyítványából csak azt lehet kiolvasni, hogy minden előírt tantárgyból „megfelelt”, kivéve a vallástant, mert ezt a stúdiumot abban a tanévben mellőzték a móri állami polgári leányiskola dokumentációja szerint.

Mondanunk se kell persze, hogy az eminensek sérelme már a következő tanévben orvoslásra lelt. A kommün bukása után a polgári kormányzat egyik első dolga volt viszszaállítani az iskolai osztályozást, így aztán 1920-ban már szabályos bizonyítványt kapott a nagymamám. Igaz, ekkor csak a jórendűségig vitte, mindössze vallástanból és német nyelvből kapott jelest. A következő tanév végére azonban mindent kijavított, és a harmadik, majd a negyedik polgáriból is – már ha nem számítjuk a rajzot és az éneket – színkitűnő bizonyítványt vitt haza. Nem csoda, hogy osztályfőnöke azt javasolta, menjen tanítónak. Ő viszont inkább egy kereskedelmi iskolába vágyott.

Ahogy én a nagymamámat ismertem,minden bizonnyal el is érte volna; bizonyítványt szerez és irodista lesz, ha másként alakul a világtörténelem. Ámde 1921-ben a kínaiak szabadon engedték az internáltakat, és dédapámék többhetes hajózás után partot értek egy adriai kikötőben. Az éppen negyvenéves és az első elemista Végh Imre végre-valahára összeismerkedett, és mire Végh Boriska elvégezte a polgári iskolát, újabb kisöccse született. Lett dolga hát otthon is, bőven.

Kapcsolódó cikkek: Sötét anyag a Napban? | Jelentés az alvégről | Megasztár, X-Faktor - Tehetségtemetők, hulló csillagok | Mit mondana Feri, ha itt körülnézne? | Zöldfülű pszichopaták