Orbán Viktor Pakson kampányol 2002 áprilisában

Domaniczky Tivadar

A nemzetiszínű kokárdát ma már mintha a divattervezők és a kézművesek „sajátítanák ki”, bár helyzetüket jelentősen megkönnyíti, hogy a politika leszállt erről a szimbólumról. Ez jelentős fordulat ahhoz képest, hogy 2002-ben még arra szólított fel „minden magyar polgárt” a Fidesz-barát Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete, hogy a választásokig hordják a kokárdát, majd 2006-ban – „tanulva a hibákból” – leálltak a nemzeti szimbólumok politikai kisajátításával. Már amennyire a nemzetiszínű karszalag dacos viselése egy tanulási folyamat részeként értelmezhető. Azóta viszont divatba jött az árpádsávos lobogó, de a megkérdezett budapesti zászlókereskedőknél valamelyest csökkent a kereslet az árpádsávos iránt –sőt még a Kossuth-címeres lobogó sem olyan kelendő, mint pár éve volt – ellentétben az angyalkás verzióval.

Semleges hatás

Amire a szakértők már évekkel ezelőtt tippeltek, beválni látszik: a politikai marketingben rejlő lehetőségeket felismerő pártok kölcsönösen igyekeztek kisajátítani a nemzeti szimbólumokat, aminek következtében azok semlegessé váltak. Persze nem ez az egyetlen oka annak, hogy ma már – kis túlzással – anélkül tűzheti ki akárki a kokárdát március 15-én, hogy bárki „lekampányozná”.

Kocsis Zoltán A hadtörténész szerint arról van szó, hogy a kokárda mára beépült a nemzeti tudatba. – A magam részéről ma is kitűzöm a kokárdát, és úgy látom, a többség számára továbbra is jelentőséggel bír ez a szimbólum – mondja Hermann Róbert hadtörténész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, az 1848–1849 – A szabadságharc hadtörténete című könyv szerzője. Igen ám, de amíg ennyire hiszterizált a közhangulat Magyarországon, addig mindig lesz, aki él, és aki visszaél a nemzeti szimbólumainkkal. Ha viszont a pártpolitikai sallangoktól megszabadítjuk a kokárdát, akkor azt látjuk, hogy a magyarok többsége érzelmileg változatlanul kötődik hozzá.

Hermann Róbert szerint, ha egyszer „normális ország leszünk”, akkor teljesen természetesnek fogjuk tekinteni, hogy a magyar zászló, vagy a kokárda nem a pártkötődésünket, hanem a magyarságunkat fejezi ki, ahogy mondjuk Franciaországban a francia mivoltot a trikolór. Egy „normális országban” ugyanis a szakértő szerint tulajdonképpen nincs szükség a nemzeti szimbólumok politikai használatára, bár megítélése szerint hazánkban a nagy többség ma is úgy gondolja, hogy ezeket akkor és arra kell használi, amikor illik, amire valók. „Hogy egy furcsa párhuzamot állítsak, a kokárda olyan, mint az adventi koszorú: megvan a maga helye és ideje.”

A gyökerek

A rózsa alakú szalagcsokor részben a francia forradalomra vezethető vissza, amikor is a fehér királypártiaktól különböztették meg magukat a forradalmárok Párizs piros-kék címerszíneivel „körülvéve” a fehér kokárdát. A kokárda eredetileg a seregek, illetve különböző rangú katonák megkülönböztetését szolgálta, mint például az 1780-as londoni lázongások idején, amikor kék kokárdát tűztek ki a kormányellenes erők. Az amerikai forradalomban is a katonák megkülönböztetésének céljából vetették be az élénk színű azonosítókat. A katonáknak akkoriban ugyanis nem volt egyenruhájuk. George Washington pedig az emiatti „kényelmetlenségeket” kivédendő (hogy tudniillik, egymást lőhetik halomra a katonák), rendelte el, hogy a tisztek piros, a tiszthelyettesek zöld, a kapitányok pedig sárga kokárdát tűzzenek a kalapjukra.

Az amerikai–francia szövetséget az Ancien Régime fehér kokárdájával fejezték ki az Egyesült Államokban, amire válaszul a franciák a fehér kokárdát fekete színnel toldották meg (amit az amerikaiaik egyébként a britektől vettek át), ebből lett az „uniós kokárda”. A német császári sereg katonái egyszerre két kokárdát is hordtak: egy fekete-fehér-vörös birodalmit, illetve az adott tartomány zászlójának megfelelőt. Az első világháborúban már a harci repülők megkülönböztetésére is használták ezeket a jelképeket, bár ezzel kifejezetten céltábla jelleget kölcsönöztek a gépeknek.

Szakáll Imre műhelyében készül az ünnepi díszlet, még az előző választások előtt
Kovalovszky Dániel A katonák, hadseregek megkülönböztetése, a politikai véleménynyilvánítás, a szabadság, az ellenállás, avagy a szolidarizálás szimbólumai mára teljesen összekeveredtek. Így szinte reménytelen feltárni, hogy vajon inkább az elkülönülést, avagy az együvé tartozást hivatott-e szimbolizálni a kokárda. És persze országonként, kultúránként is jelentős eltéréseket láthatunk (Bulgária, Irán, Olaszország és Mexikó kokárdája például a magyarhoz hasonló, míg Hollandiában csak narancsszínű van, Izlandon pedig kék-fehér-piros-fehér-kék.)

A magyar kokárdához visszatérve: Hermann Róbert szerint nem zárható ki az olasz hatás, mivel a fiatal Itália szabadság mozgalmaival itthon is azonosultak. Magyarországon a márciusi ifjak, mint afféle korabeli politikaimarketingesek jóvoltából lett igazán elterjedt szimbólum a nemzetiszínű kokárda. Szendrey Júlia varrta meg és tűzte Petőfi Sándor mellére a ma ismert kokárdák első példányát, magának pedig nemzeti színű főkötőt készített; Jókai pedig Laborfalvi Rózától kapott egy kokárdát a forradalom kitörésének estéjén. A piros (erő), fehér (hűség), zöld (remény) trikolór Magyarországon egyébként először Mátyás király korában tűnt fel egy pecsétnyomón, a háromszínű szalagot pedig már a XIX. század elején is hordták – a feljegyzések szerint már József nádor felesége, Anna Pavlovna is kitűzte.

Az 1848-as forradalom óta Magyarországon a kokárda egyértelműen a függetlenség, a szabadság, az idegen hatalommal szembeni ellenállás, dac szimbóluma. A hadtörténész szerint, ha az 1848–49-es forradalomnak lett volna ideje konszolidálódni, a trikolór valószínűleg nem vált volna ennyire erőteljes jelképpé. De nem volt erre idő, így azóta is – a kiegyezést követően is, majd a két világháború között, illetve a szovjet megszállás után is –, komoly politikai jelentőséggel bírt, egészen a rendszerváltásig.

A forradalom leverése után a Habsburg-ház betiltotta a nemzeti színeinket. Az 1967-es kiegyezés után is megvolt a trikolór jelentősége, hiszen ebben a korszakban is csak korlátozott szuverenitásról beszélhetünk. Igaz, 1867-től mindkét oldal kitűzte a kokárdát, a negyvennyolcasok és a hatvanhetesek is, legfeljebb azon vitatkoztak, hogy kinek áll jobban. A Tanácsköztársaság inkább a nemzetközi vörös színt részesítette előnyben, a két világháború között a szuverenitás kifejezőjévé is vált. 1945 után a megszálló hatalom illegitimitását volt hivatott szimbolizálni. Még a Kádár-rendszer utolsó évtizedében sem igazán tolerálták a használatát, s akin túl nagy kokárda volt, azzal levetették, amikor pedig a karhatalom szétvert egy március 15-i megmozdulást, akkor nagyobb eséllyel kapott a fejére az, akin kokárda volt. (Az 1988. március 15-i, utolsó betiltott ünnepségen különösen felértékelődött a szerepe, akkor talán Tamás Gáspár Miklós büszkélkedhetett a legnagyobbal.)

A Nemzeti Múzeum előtt
Sopronyi Gyula Életveszélyes szimbólumok

– A nyilvánvaló igazságoknak nemcsak a kimondását, de már szimbolikus kifejezését is életveszélyesnek tartotta a hatalom, de ma már természetesen nem tekinthető a szó szoros értelmében ellenállási jelképnek, elvégre mindig is az illegitim, vagy megkérdőjelezhető legitimitású hatalommal szembeni ellenállást szimbolizálta. Nemcsak nálunk, hanem például Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában is. És ha egyszer Magyarországon is kialakulna a francia típusú nemzettudat; amikor nem kell az embernek minden pillanatban megélnie a hazafiságát, abban a pillanatban nálunk is eltűnne a kokárda szimbolikus funkciója – teszi hozzá a hadtörténész.

Azzal kapcsolatosan, hogy a szimbolikus politikai térben ma már inkább a nemzeti – illetve az árpádsávos – zászló kezd ismét hódítani. A hadtörténész megjegyzi: a nemzeti zászló még szélesebb jelentéstartalommal bír, mint a kokárda, néha azok sem tudják, mit is lengetnek, akik használják. Szerinte jó hír, ha a középcímeres zászló valóban kezd visszatérni a terekre az árpádsávos helyett, hiszen az a politikai konszolidáció folyamatát jelzi.

Kérdés persze, ki, mit talál ki legközelebb.

Kapcsolódó cikkek: Egymásba vágták fejszéjüket | Hazám, hazám, te mindenünk - végigjártuk a pártok performanszait | Március 15.: mindenki ellenfelet keres | 'Mesterházy ünnepi beszéde Orbán elleni vádirat volt' | A történet ereje