Tripoli régi városrésze

THE NEW YORK TIMES - Shawn Baldwin

Tripoli, Líbia.

– Nem könnyű nyitottá tenni egy zárt gazdaságot, kivált akkor, ha a szóban forgó ország Líbia, egy olyan állam, amely több mint két évtizeden át hátat fordított a világnak. Még nagyobb a kihívás, ha e nyitás azt kívánja, hogy az ember szembeszegüljön az atyai örökséggel és felvegye a harcot egy mélyen beágyazott állami bürokráciával, amely igen kevéssé érdekelt a komoly változásban. Pedig épp ez a célja Szeif al-Iszlam el-Kadhafinak, Moamer el-Kadhafi ezredes, líbiai vezető fiának és lehetséges utódának, aki nekifogott, hogy lebontsa az atyja által negyven éve bevezetett szocializmus és tekintélyelvűség örökségét.

„Kemény munka újra kitalálni egy országot”, mondta egy interjúban a múlt hónapban, kényelmesen elterpeszkedve egy kanapén a Tripoli fölötti dombokon álló villájában, egy sötét öltönyös pincér által felszolgált, friss datolyával is megrakott gyümölcsös tálból csipegetve. „De mi éppen ezt tesszük. Lesz új alkotmányunk, kereskedelmi és üzleti törvénykönyvünk, és egykulcsos, 15 százalékos adónk.”

A 37 éves ifjabb Kadhafi, aki a London School of Economicson szerzett doktorátust, tökéletesen beszél angolul és merészen független szellem, immár Líbia Nyugat-barát arcaként, a reform és nyitás reményének szimbólumaként vált ismertté. Elemzők az atyai áldást látták abban, amikor tavaly a törzsi vezetőket felügyelő, nagyhatalmú kormányzati szerv vezetőjének jelölték.

Ám az átláthatatlan líbiai politikában a dolgok ritkán azok, aminek látszanak. És korántsem világos, hogy az ifjabb Kadhafi víziója mennyiben hivatalos politika-e vagy csupán vágyálom. Széles körű nemzetközi vonzereje, és bizonyított otthoni, népi támogatottsága dacára, elemzők szerint ellenállás van kialakulóban az ötletszerű modernizálási elképzeléseivel szemben.

A kormány a közelmúltban megnyirbálta két, általa támogatott újság működési lehetőségeit. A nyugati befektetéseket sürgető felhívásait pedig a kormány a múlt hónapban azzal keresztezte, hogy vízumtilalmat vezetett be több mint húsz, Líbiában üzleti lehetőségeket remélő európai országgal szemben. S mintha a régi, harcias Líbia tért volna vissza, amikor Kadhafi ezredes egy Svájccal kialakult viszályt az ország elleni „dzsihád” meghirdetésével mérgesítette el.

Szeif al-Iszlam el-Kadhafi
REUTERS - Alessandro Garofalo E fejlemények megerősítették azt a véleményt,hogy teretnyer a keményvonalas tábor, melynek vezéralakja Szeif Kadhafi hasonlóan ambiciózus bátyja, Mutasszim, aki az ország nemzetbiztonsági tanácsadója. „Sokan álltak be Szeif mögé, mert azt hitték, hogy ő Líbia jövője”, mondta Dana Moss, Líbiaszakértő, az Egyesült Államok és Líbia kapcsolatairól előkészületben lévő monográfia szerzője. „Csakhogy még nem világos, hogy valóban így van-e. Egy eljövendő líbiai rendszerben mind Szeifnek, mind Mutasszimnak szava lesz, a kérdés csupán az, hogy melyiküknek lesz nagyobb szava.”

Amióta Líbia Szeif Kadhafi kezdeményezésére lemondott a nukleáris fegyvereiről, és megkezdte nyugati kapcsolatainak megjavítását, szakértők azt jósolták, hogy mindezt hamarosan gazdasági nyitás követi, amelyet a privatizáció és a nemzetközi olajtársaságok jelenlétén túlmenő külföldi befektetési hullám ösztönöz.

E várakozást bátorította, hogy tavaly októberben Szeif Kadhafit javasolták a helyi vezetőket összefogó csoportosulás élére, olyan tisztségre, amelynek révén, miként a bátyjának, neki is lesz szava majd a kormányzati ügyekben, és hivatalos fórumhoz jut reformelképzelései előbbre viteléhez.

De hónapokkal később még mindig csak azon töpreng, egyáltalán elfogadja-e a megbízatást. Ezzel kapcsolatos első nyilvános megnyilatkozása Londonban volt, ahol januárban azt mondta, hogy mindaddig a politikai élet oldalvonalán kívül marad, amíg Líbia be nem vezeti a demokratikus intézményeket. „Semmilyen posztot nem fogadok el, amíg nincs új alkotmány, nincsenek új törvények, és tiszta választások”, mondta.

Így hát inkább folytatja kötéltáncát, helyzetét kihasználva olykor kikezdi atyja módszereit – nyitottságot sürget, fellép a mindenütt jelenlévő forradalmi bizottságok ellen, emberjogi kritikusokat enged az országba –, eközben igyekszik megőrizni annak lehetőségét, hogy atyja örökébe lépjen.

Egyes elemzők stratégiai számítást látnak abban, hogy vonakodik állami tisztséget vállalni, mondván, ily módon kívánja megtartani a kívülálló nimbuszát, és a politikai belharcok fölé emelkedni, éppúgy mint azt atyja tette 1972-ben, amikor távozott a kormányból és felvette a Testvéri Vezető és a Forradalom Irányítója címet. Szeif Kadhafi, akinek nincsenek hivatali kötelmei, nagyszabású elgondolásokkal állhatott elő: adómentes befektetési övezetek, adókedvezmény külföldieknek, a vízumkötelezettség megszüntetése, luxushotelek fejlesztése.

„Észak-Afrika Dubaia lehetünk”, mondta, utalva Líbia közelségére Európához (a repülőút Londonból Tripoliba kevesebb mint három óra), az ország bőséges energiatartalékaira, és 1200 mérföldnyi, javarészt háborítatlan földközi-tengeri partvonalára. Az elgondolás kivitelezhetőnek tűnt villájának dolgozószobájában, ahol mint valami őr, kitömött fehér tigris pihen, a közelben békésen csobog egy szökőkút, és sűrű tömjénillat terjeng. Líbia gazdagabb, mint az olajban szegény, eladósodott Dubai. (...) A kormány rendelkezésére álló állami alap, az olajbevételekből származó tartalék, 65 milliárd dollárra rúg. Azt tervezik, hogy a következő három évben 130milliárd dollárt fordítanak az infrastruktúra fejlesztésére. Ám, ha a dombokról lemegyünk Tripoli központjába, megcsap a valóság kijózanító lehelete. Az utcákon szanaszét a szemét, a járdákon ásító lyukak, alig akad turistabarát szálloda és étterem. Habár épülőben néhány tengerparti szálloda, a város nemigen vesz tudomást leglátványosabb kincséről, a Földközi-tengerről.

A munkanélküliség becslések szerint eléri a 30 százalékot, és a potenciális munkaerő képzettsége alacsony. „Az egész ország olyan, mint egy építési terület”, mondta Musztafa Feturi, Tripoliban élő politikai elemző. „De az igazi probléma a líbiaiak fejlődése és képzése. Nem vagyunk Dubai.”

Líbia piacgazdasága továbbra is inkább vágy, semmint valóság. Nemrégiben egy hétköznap reggel a születőben lévő tripoli tőzsdén úgy tíz bróker bámulta üres szemmel a képernyőjét, miközben egy maroknyi ügyfél egykedvűen várakozott rájuk a közelben. Tíz cég kereskedik a tőzsdén, amelyek azt állítják, hogy egy átlagos napon 400 ezer dolláros forgalmat bonyolítanak le.

„A tőzsde működési költsége nagyobb, mint a napi kereskedés volumene”, mondta Sokri M. Ganem, az állami Nemzeti Olajvállalat elnöke.

Ez aligha fog változni, amíg a kormány nem lazít a gazdaság szoros kézben tartásán. Ám Ganem, aki korábban miniszterelnök is volt és támogatja a gazdasági nyitás irányába tett erőfeszítéseket, azt mondta, hogy óriási a politikai ellenállás, amit csak fokozott a pénzügyi világválság. Ugyanaz az olajgazdagság, amely Szeif Kadhafi vízióját finanszírozná, fenntartja az elit erőteljesen reformellenes kemény magját.

„A kormányban magas tisztségben vannak olyan emberek, akik ellenzik a privatizálást, noha a líbiaiak többsége szívesen belevágna a piacgazdaságba”, mondta Ganem. E többségbe tartozik Muhammad Junesz, egy 35 éves tripoli gépészmérnök, akinek évek óta nincs biztos állása. Líbia ugyan gazdag, de ő maga ebből semmit sem tud felmutatni, hiába az egyetemi végzettsége és a folyékony angolsága.

„Se munka, se esély, se állás”, vont vállat beletörődően. „Pedig annyi itt a pénz. Valami biztosan nincs rendben”.

A cikk 2010. március 1-én jelent meg a The New York Times hasábjain.

Kapcsolódó cikkek: Láthatatlan repedések fenyegetik Santiagót | Ki visel szent háborút Pakisztán ellen? | Líbia teljes gazdasági embargót hirdetett Svájc ellen | Lőttek Líbiából | Dél-Afrika: új buszhálózat, régi faji ellentétek