Sherlock Holmes-film folytatódik

Forrás - InterCom

Rejtélyek nyomában

- A Bibliában, Oidipusz király történetében, az Ezeregyéjszaka meséiben és Homérosznál is megjelent már a titokfejtés motívuma – mondja Dr. Benyovszky Krisztián, a nyitrai Konstantin Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének docense ­–, de a klasszikus detektívtörténet atyjának az amerikai szerzőt, Edgar Allan Poe-t tartjuk. Poe három műfajteremtő novellájában (az egyik legismertebb A Morgue utcai kettős gyilkosság)  teremtette meg a különc detektív prototípusát, aki kivételes szellemi képességeinek köszönhetően oldja meg a rejtélyt, lepipálva még a rendőrséget is. Forradalmi újítása abban állt, hogy a rejtélyes bűnesetet megoldó detektív logikus okfejtését állította a figyelem középpontjába.

A műfaj népszerűvé válásához nem csak központi alakja, a tévedhetetlen detektív vonzereje járult hozzá, hanem a XIX. századi világkulissza is: megnövekedett az olvasni tudók száma, virágzott a folyóirat-kultúra és a folytatásos regények divatja, s ekkorra tehető az iparosodás fellendülése és a modern nagyvárosok kiépülése. Az urbanizáció, a hatalmas terek, a kacskaringós utcák, a közvilágítás és az óriás embertömeg magával hozta a bűnözés elszaporodását, ez volt a kriminológia tudománnyá válásának és a bűnügyi rendőrségek megalakulásának az időszaka is.

- A detektívtörténetet, a többi populáris műfajhoz hasonlóan, viszonylag nagyfokú kiszámíthatóság, tipizált karakterek, bevált cselekményszövés jellemzik – mondja a szakértő. – Ugyanakkor képlékeny is a műfaj, az elmúlt évszázad során sokat formálódott. A Poe által megteremtett, majd A. C. Doyle és az idén 120 éve született Agatha Christie által népszerűvé tett „klasszikus” változatot rejtvényközpontú detektívtörténetnek nevezik: ezekben a kivételes képességű detektív, például a morfinista Sherlock Holmes vagy éppen a köpcös kis belga nyomozó, Hercule Poirot áll a középpontban, a fondorlatos bűntény pedig az olvasót próbára tevő fejtörőként jelenik meg.

Az 1920-as években jelent meg Dashiell Hammettnek köszönhetően a detektívtörténet amerikai, „keményebb” változata. Az ún. kemény (hard-boiled) krimikben a vidéki kastélyok, impozáns családi kúriák és az angol falvak és kisvárosok világát felváltja az amerikai metropoliszok kemény és sötét valósága . Hőse a dörzsölt városi magándetektív (a prototípusok Sam Spade és Philip Marlowe), aki saját erkölcsi kódex szerint cselekszik, nemegyszer a törvényesség határait súrolva, egyedül az ügyfél érdekeit tartva szem előtt. A hangsúly már nem a jelekként felfogott nyomok módszeres elemzésén, hanem a fordulatos, verekedéssel, tűzharcokkal és üldözésekkel teli pergő akciókon van.

Úriemberből utcai harcos: a lényeg nem változott

- A műfaj kérdése önmagában is problematikus, különösen manapság, amikor több médiumban is újra- és átkódolódhatnak a műfaji panelek - hangsúlyozza Dr. Virginás Andrea, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Fotóművészet, Filmművészet, Média Tanszékének adjunktusa. A bűnügyi és nyomolvasási sémákat felhasználó alkotások, filmek, könyvek, képregények vagy éppen videojátékok sokfélék lehetnek, s a detektívsztori sem pusztán attól az, ami, hogy van benne egy detektív. Minden a hangsúlyokon múlik: ha a nyomolvasó karaktere és a jelek értelmezése van a középpontban, akkor beszélhetünk detektívtörténetről. Ha a tett bűnös vetülete és a köréje épült társadalmi intézményrendszerek (pl. rendőrség, bíróság) mechanizmusai dominálnak, bűnügyi regényről van szó, ha az üldöző-üldözött párharca szabják meg a fiktív világ konstrukcióját, a krimi címkéjét fogjuk alkalmazni, s ha a késleltetett, félelmetes megoldások és a rettegés atmoszférája kerekednek felül, akkor jöhet a thriller megnevezés.

A detektívtörténet első látásra egyszer fogyasztható műfajnak tűnik, amelynek jót tesz a felejtés, hiszen a csavar ismeretében már elillant a titokfejtés gyönyöre. De nincs az a sztori, aminek ne vágnánk neki még egyszer, ha lenyűgöz minket a nagy detektív karizmája. A detektívek már százötven évvel ezelőtt is népszerű kultikonok voltak: Sherlock Holmes halálára az egész viktoriánus Anglia egy emberként hördült fel helytelenítően, s a közvélemény nyomására teremtője, Arthur Conan Doyle megtette azt, amit a Dallas alkotói Bobbyval. Egy évszázadra rá Hercule Poirot regénybeli halálakor a The New York Times címoldali nekrológot közöl a zseniális és egoista belga koponyáról – fiktív alak ennél többet nem kívánhat.

- Az egyik legszívósabb kulturális toposzról van szó, amikor detektívregényről vagy krimiről beszélünk – mondja Virginás Andrea. – Kognitív-mentális szerepük van az emberi gondolkodásban és megismerésben, így nem engedhetjük meg magunknak a mellőzésük luxusát. Ahogyan Neo-t edzőprogramok segítségével képezik ki a mátrixban való tájékozódás és túlélés végett, mi is olvassuk, nézzük és játsszuk a keresés- és nyomolvasás-történeteket, mert ezek hathatósan hozzájárulnak a mentális túlélési sémáink kialakulásához és edzéséhez. A nyomozó alakja ugyan változik, a különleges képességű, extravagáns magándetektívek mellett a képernyőn megjelentek a csapatmunkában dolgozó hétköznapibb karakterek, például a legújabb hipermodern kütyüket is bevető helyszínelők, de a lényeg semmit sem változott: a módszeres, hierarchizáló, „hűvös” nyomkeresés és nyomolvasás mindenütt körülvesz minket. Elemi szükségletünket dramatizálják ezek a történetek, tanulnunk kell belőlük, ezért is életképesek az agresszió változatos megjelenítési módjai közepette is.