Albjona Hyseni, azaz Alba, fiával (forrás: Facebook)

NOL

- Voltaképpen honnan érkeztél Magyarországra, Albániából vagy Koszovóból?

- Egyikből se. Belgrádban éltünk a legtöbbet, mivel szüleim ott voltak diplomaták, de a Balkánon belül költözgettünk jobbra-balra, ők az 1999-es NATO-bombázások óta pedig Bostonban élnek.

- Mért éppen Magyarországra jöttél?

- Magyarország volt az egyetlen olyan ország a délszláv háború ideje alatt, amely nem vezetett be vízumot és határos ország volt. De a magyar barátainktól is sokat hallottam az országról, és mindig is érdekelt a magyar nyelv, szerencsére elég gyorsan meg is tanultam. Tehát egyedül jöttem '97 novemberében. Az első kilenc hónapot a bicskei menekülttáborban töltöttem sok másik ex-jugoszláv menekülttel. Nem volt könnyű. Embertelen körülmények között éltünk, rengeteg elkeseredett emberrel találkoztam. Viszont szerencsésnek tartom magam, abban a periódusban találkoztam Kőszeg Ferenccel, a Helsinki bizottság elnökével, és neki még a menekülttáborban elkezdtem dolgozni. Az ő segítségével közelebbről meg tudtam ismerni az országot. Ebben a kilenc hónapban dolgoztam neki és a Belügyminisztériumnak is, több követségen tolmácsoltam és fordítottam, emellett lehetőséget kaptam az Oktatási Minisztériumtól, hogy Budapesten tanuljak. Itt félévente kellett vizsgáznom a magyar nyelv mellett magyar irodalomból és történelemből.

Alba Belgrádban nőtt fel, egy héttagú albán családban. Így szerbül is anyanyelvi szinten beszél. Édesapja koszovói, míg édesanyja albán származású diplomata, jelenleg Bostonban töltenek be diplomáciai tisztséget. Négy testvére közül csupán egy, a húga él Európában, ő Brüsszelben az Európai Uniónak dolgozik. Három öccse mind az Egyesült Államokban él: egyikük kriminológus, a másik nemzetközi kapcsolatok területén dolgozik, a legfiatalabb pedig a Harvardon tanul diplomáciát. Alba Belgrádban végzett angol-pszichológia szakon. Kilencévesen kapta meg első angoltanárát, de ezzel egyidőben oroszul is elkezdett tanulni, és mivel balkáni területen mozogtak szüleivel, megtanult macedónul és bolgárul is. Szerb nyelvtudása miatt természetes, hogy ír-olvas horvátul és érti a bosnyák dialektust is.

Először tolmácsként és fordítóként kezdett dolgozni a menekülttáborban, az ottaniakat nyelvtanulásra próbálta serkenteni. Majd a menekülteket megpróbálták elhelyezni egy harmadik országban, Kanadában, Ausztráliában vagy az Egyesült Államokban, akik pedig a háború után a hazatérést választották, nekik segítették a visszatérést. Ezek után multinacionális cégeknél dolgozott, és 2001-ben megszülte fiát, Dominiket. Főállása mellett tanított angolt az egykori Kaffka Margit, a mai Szent Margit Gimnáziumban, a Cambridge nyelviskolában, a Pécsi Tudományegyetemen, így a hétvégéket is végigdolgozta. Később a nemzetközi logisztikában töltött négy és fél évet, de dolgozott orvosi műszerek Angliába történő értékesítőjeként és HR szakterületen is, magyar munkaerőt közvetített külföldre, és a Nigériai Konzulátust is megjárta. Egészen mostanáig klinikai kutatásokban vett részt, ahol szintén több országgal működtek együtt.

- Hogy kerültél a Nigériai Nagykövetségre?

- A Nigériai Nagykövetségnek nincsen képviselete a volt jugoszláv államokban, sem Albániában, így a magyarországi nagykövetség alá tartozik ezen országok képviselete is.

- Egy ilyen sűrű életbe hogyan fér bele még a zene is?

- A zene nekem mindig is egy cél volt. A Balkánon sokféle zenével nőttem föl. Török, görög, albán, szerb, bosnyák népzene vett körül, de otthon is folyamatosan szólt a zene. Az első zenét édesapámtól kaptam, ami egy Ray Charles és Jimmy Hendrix lemez volt. Második hobbiként tíz évig teniszeztem, máig ez a kedvenc sportom, csak a gyerek mellett kissé háttérbe szorult.

Alba zenei tehetségét már korán észrevették. Az első iskolás években a tanárok felhívták szülei figyelmét ígéretes hangjára, osztályát mindig ő képviselte a dalversenyeken, az általános és középiskola alatt kórustag volt. Tizenhat éves kora óta ír angolul, albánul és szerbül verset, esszét, könyvkritikát. Az első zenekara egy albán rock együttes volt. Miután sikerült Magyarországon beilleszkednie, ő volt nálunk az első, aki hirdetést adott fel a Rockinform rádióban, hogy rock együttest alapítana, ehhez keres tagokat. A dark rocktól a bluesig mindenféle zenében kipróbálta magát. A zenei élet ismert neveivel dolgozott együtt, legutóbb Deutsch Gáborral, a magyar elektronikus zene atyjával és Grencsa István szaxofonossal, a jelenlegi magyar jazz színtér fontos egyéniségével, a közeljövőben pedig egy klipforgatás lesz terítéken. Jelenleg saját zenekarral büszkélkedhet, a The Absolute nevű pszichedelikus rockot játszó formációban énekel. Zenéjük sok műfajból és előadótól merít: kezdve Jimi Hendrixtől a Pink Floydon, a The Doorson át a keleties hangzásig sok hatás nyomát magán viseli.

- Nincs olyan zenei irányzat, amellyel nem törődtem volna, amelynek ne tulajdonítottam volna jelentőséget, nálam állandóan szól a zene. Az egyetlen gyakorlóeszközöm is a saját gyűjteményem: felteszek egy lemezt és megpróbálom visszaénekelni.

- Milyen zenei terveid vannak a jövőre?

- Csakis olyanokkal szeretnék dolgozni, akik a zenének élnek, de fontos, hogy ne kerüljek olyan körforgásba, ahol az anyagi vonzat dominál. Azért akarok zenélni, mert inspirál lelkileg és érzelmileg, nem szeretném, hogy a megélhetésem függjön a zenétől. Remélem, a jövőben is intenzív lesz a zenei életem, sok zenei alkotásom születik majd.

A zenekar szövegeit saját maga írja, ezekben benne van múltja és jelene: különféle kultúrákról, a gyerekkoráról, a nyolcéves háborúról, a fennmaradásért vívott harcáról, világpolitikai kérdésekről, szeretetről, elvesztésről énekel. A zene mellett persze nem mond le az olvasásról, versírásról, az esszékről és a könyvkritika-írásról. Magyarul a Kapu és a Kortárs folyóiratban jelentek meg versei, angolul pedig a Magyarországon angol nyelven megjelenő Pilvax irodalmi és kulturális folyóiratban. Angliába is elküldte pár versét, de tervezi, hogy verseit és egyéb írásait lefordíttatja magyarra, mivel az albán kortárs irodalom nálunk alig van jelen.

- Nagy vágyam, hogy az írás és a zene olyan értelemben teremtsen megfelelő anyagi helyzetet, hogy létre tudjak hozni egy alapítványi szervezetet vagy iskolát, ahol a rászorult gyerekek, vagy egyszerűen az érdeklődők nyelveket, irodalmat, különböző művészeteket tanulhassanak. Vagyis szeretném, ha az írásaim és éneklésem nyomán születne valami hasznos.

- Hogyan tudsz emellett időt szakítani a fiadra?

- Erő kell hozzá. Huszonnégy éves koromban szültem, a fiam nem házasság, hanem egy másfél éves kapcsolat gyümölcse. Egyedül nevelem, de nehéz a mai társadalomban úgy foglalkozni egy gyerekkel, hogy egyszerre érdeklődő és példás magatartású is legyen. Egyedül hoztam haza a kórházból, egyedül fürdettem, nem volt mosógép, hajnalig kellett mosnom, hatkor kelés, hétkor bölcsi, aztán munka, este haza, hétkor már itt volt a tanítvány, akit fel kellett készíteni, őt nem érdekelte, hogy egyedül nevelem a gyerekemet. Viszont mivel én legidősebb gyerekként nagycsaládban nőttem fel, volt fogalmam a nevelésről. Dominiket együttműködésre és önállóságra neveltem. Tudja, hogy anya énekel, verset ír, könyvfüggő. Velem együtt is szokott énekelni. A gyereknevelés bizonyos értelemben misztikum. Fontos szabadságot adni, és nem túlzottan ragaszkodni a másikhoz. De minden nehézség ellenére komoly lelki töltést ad az anyaság.

- Milyen nemzetiségűnek vallod magad?

Albjona Hyseni egyik koncertjén (forrás: Facebook)
NOL - Albán származású vagyok, de elsősorban balkáni nőnek tartom magam. Tudok azonosulni a szerb, horvát, macedón kultúrával. Integrálódtam, de tipikus magyarnak sosem fogom magam érezni. Én is megtehettem volna bármikor, hogy elmenjek, de egyfajta szabadságra, második hazára leltem itt. Sok mindent mondtak már rám, palesztin, török, görög, spanyol, de én inkább úgy fogalmaznék: világember vagyok.

- Milyen különbségeket látsz balkáni és magyar ember között?

- Az emberi értékek egészen mások a Balkánon. A családhoz, a barátokhoz való kötődés sokkal intenzívebb, melegebbek az érzések mint a magyaroknál, ami engem, tizenkét év után, bevallom, zavar. Ilyen értelemben az ember itt nem töltődik fel. Ami annyira jellemző a balkáni népek életében - a segítőkészség, odafigyelés, őszinteség, összetartás, az, hogy kimutassam az érzelmeimet, együtt örüljünk, együtt sírjunk - ez itt nincs.

- Mennyire tartod jó döntésnek Magyarországot tizenkét év távlatából?

- Ami engem megfogott, egy halvány sejtelem Magyarországról, amit a szüleimtől és a magyar barátainktól hallottam. De második hazára találtam és mindaddig hazámnak is fogom érezni Magyarországot, amíg olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik nem tesznek különbséget mások között. Én megtapasztaltam, mi a nacionalizmus, mi az, hogy radikalizmus, milyen béke nélkül élni, milyen, amikor a krízishelyzet kialakul. Mindezt nem szeretném Magyarországon újból végignézni. A nyelvet beszélem, szeretem, és nagyon fontos, hogy az emberek értsenek engem. Szerelmes vagyok Budapestbe és ez örökké így marad. Viszont nem nézem jó szemmel, hogy kulturális értelemben véve nem eléggé nyitott az ország. A nyelv is nagy szerelmem, ha megkérdeznék, melyik nyelvet használom a legszívesebben, akkor azt válaszolnám, hogy az anyanyelvemet, az angolt és a magyart. Persze bármilyen nyelven szívesen beszélek, nemrég magamtól elkezdtem tanulni hollandul, mert van egy holland barátom és a holland kultúrát, az embereket, illetve az egész országot nagyon rejtélyesnek találom. A holland mellett a francia, az olasz, a német a következő támadási felület, ezen a négy nyelven szeretnék a következő években megtanulni. Megvettem már a könyveket, a szótárakat és esténként, amihez éppen kedvem van, azzal foglalkozom kicsit.

- Hogy látod a mostani Magyarország, Koszovó és Albánia helyzetét - egyszerre „kívülről" és „belülről"?

- Folyamatosan követem a nemzetközi és a belpolitikát, de soha nem láttam pozitívnak az itteni politikai helyzetet. A munkám és mindennapjaim során rá kellett döbbennem, hogy ez a nagy múlttal, kulturális keveredéssel rendelkező ország a mai napig nem érett meg arra, hogy a demokráciát tiszteletben tartsa. Albániával és Koszovóval kapcsolatban pedig úgy vélem, mind a két országnak sok idő kell még. A kommunizmus idején Albánia az egyik leghermetikusabban elzárt ország volt, így a NATO-tagság semmit nem jelent Albániának mindaddig, amíg nem segítik az integrációját. Koszovó is kénytelen megtanulni, hogy vannak szomszédai, akikkel együtt kell tudni élni. Koszovót pedig azok az országok nem fogják elismerni, amelyek sohasem tisztelték a saját országuk kisebbségét. Hiába létezik az Európai Unió, ha az európai népek nem tudnak egymás mellett élni, és az Unió sem tudja őket egyetlen közös célért integrálni. Az egységes Európa sajnálatos módon még egy jó darabig nem fog tökéletesen működni, éppen azért, mert a kisebbekkel és a gyengébbekkel szembeni tisztelet nem létezik.