Minden negyedik értelmi fogyatékos a külvilágtól és lakott területtől távol, gyakran egy vaságyon tengeti életét.

Teknős Miklós

Ma még minden negyedik magyar értelmi fogyatékos személy a külvilágtól és lakott területtől távol, több sorstársával közös légtérű helyiségben, gyakran egy vaságyon tengeti életét. S ma már nehezen fogadható el az a magyarázat, miszerint  történelmi okokkal, az államosítási folyamattal  indokolható, hogy a hazai szociális intézményrendszer külterületen lévő, más célokra fel nem használható épületekben nyert egykoron elhelyezést. Csak találgathatunk, hogy miért rekedt meg napjainkig ebben a kényszerűségben.

Törvény ide vagy oda az értelmi akadályozottsággal élők számára az önálló élet, párválasztás, öröklés, netán munka és pénzkereset lehetősége, az igénybe vehető szolgáltatási kultúra egyelőre vágyálom marad.

Annak az előítéletnek a továbbhagyományozódása is megkérdőjelezhető, hogy a fogyatékos személyek kizárása a mindennapi életből miért tekinthető ma is elfogadott társadalmi normának. A modern emberjogi törekvések és  a nyomukban kibontakozó mozgalmak alapjaiban rengették meg ezt a kirekesztő felfogást , sőt túl is léptek a tömegintézmények bírálatán. Ennek köszönhetően a fogyatékossággal élők számára valamennyi kultúrnemzet biztosítja az emberi jogok teljes hozzáférését, ideértve a politikai és választói jogokat is. Magyarországon  2007-ben is  még  34 intézmény működött úgynevezett „kastély épületben„ s a rendelkezésre álló számok jelenleg is kb. 25.000 fő tartós, rehabilitációs vagy szociális ellátásáról szólnak, ám gondnokság alatt európai viszonylatban is sok, kb. 70.000 ember él - tegyük hozzá a társadalom számára szinte láthatatlanul.

Az Értelmi Fogyatékossággal Élők és  Segítőik Országos  Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) a nagy intézményekben előfordult tragikus halálesetek, kínzás, kikötözés, börtönszerű állapotok gyakori előfordulása  miatt 2008 novemberében  már a brüsszeli székhelyű  CPT- hez (European Committee for the Prevention of Torture and  Inhuman or Degrading  Treatment or Punishment)azaz a Kínzás és Embertelen vagy Megalázó Bűntetések vagy Bánásmód Bánásmód elleni Európai Bizottsághoz fordult panaszával és nemzetközi segítséget kért a szóban forgó szervezettől. A CPT válasza - amely igen gyorsan megérkezett Budapestre - ugyancsak kitért arra a tényre, hogy  több magyarországi intézet ellen emelt kifogásokat az elmúlt években, ennek folytán kikerülhetetlenül aktuális intézkedésnek nevezte a nagy intézmények lebontását.

Az ÉFOÉSZ ügyvezető igazgatója, Kovács Melinda úgy fogalmaz, hogy a szemléletbeli akadályok jelentik a legnagyobb gondot.

1999 óta a támogatások formájában az önkormányzatok mintegy 23 milliárd forintot kaptak a helyi nagy létszámú intézményekkel kapcsolatos beruházásokra, a bentlakásos ellátás megszervezésére. Előfordult esetenként, hogy maguk az önkormányzatok saját forrásaikból még ki is egészítették infrastruktúra fejlesztésére szánt összegeket, ám szakmai koncepció hiányában gyakorta csak a régi intézmény rekonstrukciójára költöttek.  Az állam ma is megpróbálja a lakhatás körülményeit túlszabályozni, műszaki, épületgépészeti, engedélyeztetési procedúrákkal nehezíti a kis lakóotthoni épületek átadását, ugyanakkor figyelmen kívül hagyja az emberi együttlakás, együttélés alapvető igényeit. Példaként említhető, hogy olyan szabályzási modelleket alkotnak, amelyekben a szakszemélyzet főképpen ápoló vagy egészségügyi végzettségű lehet, fejlesztő, rehabilitációhoz értő, a különféle fogyatékosságokkal élő embereket jól ismerő, speciális munkaerő kötelező alkalmazásáról szó sem esik. Az ÉFOÉSZ maga is küzd egy ilyen kis létszámú, lakóingatlan építésével, vagy inkább a helyi előítéletekkel, hisz az engedélyeztetés éppen az érdi önkormányzat és építési hatóság eljárása miatt húzódik. Az utcabéliek nemegyszer hangot adtak tiltakozásuknak, miszerint egyáltalán nincs ínyükre, hogy „elmebetegeket, idiótákat költöztetnek a szomszédságukba „, de igen racionálisan már azt is megfogalmazták, hogy rettegnek a fogyatékos személyek felbukkanásától, sőt tudni vélik, hogy házaik ingatlan piaci értéke is csökkenni fog a lakóotthon közelsége okán.

Az ÉFOÉSZ ügyvezetője leginkább a hosszú távú tervezést, szakmai program kidolgozását és a sürgős érdemi lépéseket hiányolja, holott – mint mondja -  már 1998-ban  megszületett az a különlegesen előremutató törvény, amely a fogyatékos emberek esélyegyenlőségéről szól és amelynek kihirdetése még abban az évben hazánknak meghozta a Franklin Delono Roosevelt díjat és vele a nemzetközi  jogalkotói elismerést.

A törvény egyértelműen előírja, hogy „a fogyatékos személyek számára tartós bentlakást nyújtó intézményeket fokozatosan,de legkésőbb 2010. január 1-ig át kell alakítani oly módon, hogy az önálló életvitelre személyi segítséggel képes fogyatékos személyek ellátása kisközösséget befogadó lakóotthonban történjen, továbbá az arra rászoruló súlyos fogyatékos személyek számára humanizált, modernizált intézményi ellátást kell biztosítani.
Ehhez azonban hozzátehetjük, hogy nem pusztán és kizárólagosan a lakóotthoni elhelyezés jelenti az egyetlen alternatívát, gondolkodhatunk szociális bérlakásokban vagy más új típusú lakhatási formákban. Nemzetközi egyezmények sora, az ENSZ Konvenció rendelkezései kötelezik országunkat a fogyatékos személyek emberi jogainak biztosítására, így például az  Inclusion Europe  és az European  Disability Forum kifejezett ajánlása, hogy a  tartós bentlakást nyújtó  intézményekben lakók összlétszáma semmiképpen se haladja túl meg a 40 ellátott személyt. Magyarországon ezzel szemben igen gyakori a 100-200 fős nagy zsúfoltságú  „fogyatékos kastély„ az ellátottak mintegy hatvan százaléka még négy-öt másik társával osztja meg szobáját.

Az intézmények fenntartói, vezetői azonban sok esetben  nehezen veszik tudomásuk, hogy új szelek fújdogálnak az elavult szociális ellátás végváraiban.

Kapcsolódó cikkek: Meleg, nem meleg, házas, nem házas | Amerika börtönállam | Strasbourgi intő az elszabadult rasszizmusért | A bőr színe | A terrrorizmus és az Emberi Jogok Nyilatkozata