A pár órás móka mellett a ruha újrafelhasználása azonban mélyebb üzenetet is hordoz. A világot elárasztó, hatalmas mennyiségű ruhadarab jó része vagy turkálókban köt ki, vagy ipari textillé - tömítéssé, padlóburkolattá - alakul a tömeges bezúzások után. Ez az elképesztő pazarlás a ruhák újrahasznosítása után kiált. És tényleg: egy kis képzelőerővel és egy varrni tudó barátnővel a befektetett pénz és alkotói energia sem vész el, de az újraalkotás öröme sem mellékes.

A főszervezők, Szabó Eszter Ágnes, a Hints Institute tagja és egyben az aulát körülvevő kiállítás egyik kiállítója is, illetve Kismarty-Lechner Zita, a Cellux csoporttól még Rotterdamban találtak rá egy free shop-ra, ahol pénz nélkül cseréltek gazdát ruhák, amolyan turkáló rendszerben. Az ötlet mindkét társaság világnézetébe passzolt: a Cellux mindenben az újrahasznosítás lehetőségét keresi, a Hints pedig a képzőművészetet csempészi a mindennapi életbe. A budapesti free shop végül egy rendkívüli kiállítást kísérő program lett.

A múzeumban ugyanis még egy bő hétig látogatható Az öltés művészete című tárlat, karöltve az „Ahogy a varrócérna kerüli a gombot" című kiállítással. Az utóbbi magyar művészek munkáját gyűjtötte össze, az előbbi pedig egy nemzetközi nyílt pályázat zsűrizett műveit mutatja be. A hetedik ilyen nemzetközi biennálét az angliai Hímzők Céhe (Embroiderers‘ Guild) szervezte. Végső formáját pedig Coats Craft Europe támogatásával hozta létre azzal a céllal, hogy bemutassa az öltés szerepét a kortárs művészetben. Harminchét országból 608 művész jelentkezett 944 pályaművel. A kiállításon végül tizenhárom ország 56 alkotása látható.

A hímzésről a legtöbb embernek a ruhazsebkendők monogramjai, vagy a népművészeti blúzok virágmintái jutnak eszébe. Pedig a kortárs képzőművészet ma már tárt karokkal fogadja ezt a kifejezési formát, amely a legkülönfélébb megoldásokra képes. A festményszerű gobelinektől kezdve az emberi test érrendszerét ábrázoló hatalmas anatómiai „térképen" át a hímzett női „szoborig" minden belefér. Ha kell, a színessége, máskor a térbelisége, vagy éppen az alig látható finomsága az, ami megkülönbözteti más műfajoktól.

A virtuóz külföldi művek mellett a magyar „oldalon" nem annyira a technikai bravúrok, mint inkább a szellemes, néhol már ironikus megoldások tűnnek fel. Szívet melengető a Commodore 64 játékainak jellegzetes figuráival megrajzolt, pontosabban hímzett Hófehérke és a hét törpe „képregénye", ahol az éppen halottnak tetsző Hófehérke körül szomorkodó picike törpék szemében egy pixelnyi kék fonal segítségével megcsillan a könny, ami aztán a happy endnél fel is szárad.
Szembe velük már prózaibb jelenetek fogadnak: Kis Vakond hétköznapi helyzetekben (például a toaletten), ám rajzfilm idolunk mítoszán ezek sem csorbítanak már.

A szerencsések ezen az estén Tarr Hajnalka tárlatvezetését fogták ki - a képzőművész három alkotással szerepel a magyar tárlaton. Mint elmondta, minél jobban pánikol, annál többet beszél, ezért biztos befutó volt a tárlatvezetésre, amit előtte még nem próbált. Üdítő élmény egy olyan embertől hallani a kiállításról több mint egy órán keresztül, aki maga is ezt a szöszmötölős, ám a maga nemében - ahogy ő mondja - intim önkifejezést választotta.

Kapcsolódó cikkek: A cipőkről mellőzzék a gyémántokat! | A jövő rózsaszíne a sárga | Divat, Szerelem, Szenvedély... | A Balkán Obamában jár | A szépség hatalma