Agyban is ott voltak... Skaliczky kapitány játékosával, Perezzel pózol a 2003-as kézilabda-világbajnokság olimpiai rajtjogról határozó győztes mérkőzése után: a magyar válogatott kétszeri hosszabbítás után múlta felül Jugoszlávia csapatát

MTI/EPA/LUSA - Antonio Cotrin

- Milyen állapotban vagyok?

- Így, két perc után?

- Igen.

- Az első benyomások tudattalanul, a centrális jegyek alapján érik az embert; ilyenkor a rejtett folyamatoké a terep, azaz arc alapján vagy éppenséggel annak nyomán ítélünk, hogy az illető emlékezteti-e valakire. Például az unokaöcsre, akivel rosszban volnánk és így tovább. Nekem, persze, az a dolgom, hogy föltérképezzem az elsődleges impressziókon túli világot is.

- Egyelőre maradjunk a kezdeteknél: mit lát rajtam?

- Ön elég aktívnak látszik, ahogy látom, tevékeny, fegyelmezett, és kissé zavarban van, mert nagyon nem szeret késni... Ugyanakkor az is fontos, hogy az efféle kiindulásra én miként reagálok; ha azt mondom, hogy gondolja ezt a tízperces késést...

- Csak három és fél perc volt...

- ...és nekiállok itt mindenfélét mondani, akkor nehezen kezdődik el az érdemi munka, esetünkben az interjú. Aligha kerülünk azonos hullámhosszra, dúl bennünk a düh vagy bármi más. De ezt természetesen csak általánosságban mondom, mert ha elromlik valakinek a parkolókártyája, és futkos az apróért, esetleg bármi más problémája adódik, akkor belefér, hogy kicsivel később ér célba. A legfontosabb a kommunikáció, a helyzetelemzés; hogy ne ítélkezzünk, ne döntsünk elsőre. Ha itt, a Testnevelési Egyetemen egyszerre két csoport dolgozik egy időben a teremben, akkor megbeszélem a kollégámmal, hogy most én húsz percig vetítek, addig tiétek a pálya, aztán cserélünk. Vagyis kikerüljük az "én nyerek, te veszítesz" típusú, akár tipikusan magyarnak is nevezhető hozzáállást, amelyben senki sem jár jól: mert bár ki lehetne kényszeríteni, hogy enyém legyen az egész felület, a probléma megmaradna, a hangulat nem oldódna, az ebből adódó érzést pedig vinnénk tovább magunkkal, ami később még komoly gondokat okozhatna.

- A sportolók állapotfelmérése egyszerűbb, mint mondjuk az enyém?

- Másnak mondanám.

- Hogyan néz ki egy ilyen felmérés?

- Több pszichológus, több megközelítés... Van, aki inkább a tesztekben hisz, van, aki a beszélgetésben; én mindkettőt alkalmazom. Az explorációt, azaz a kikérdezést és az anamnézist, vagyis az előző élettörténet megismerését egyformán fontosnak tartom, miközben arra koncentrálok, hogy mit kell megoldani. Ha az a baj, hogy az illetőt nem fogadja el a környezete, akkor nyilván több kérdést teszek föl a személyiségéről és sorolhatnám. Sportolók gyakran fordulnak hozzám azzal, hogy nem tudják kihozni magukból a maximumot, a nagy teljesítményt; ezt okozhatja a szorongástól egy korábbi, ki nem javított szakmai hibáig sok minden. És hát az is jellemző rájuk, hogy gyorsan akarják a sikert: hétfőn bejönnek a szombati jó eredmény reményében.

- Átlagember esetében egyszerűbb úton jut el a megoldásig, mint egy sportolónál?

- Nem gondolnám, hogy van különbség.

- Mennyi időbe telne, hogy mélyreható elemzést készítsen rólam?

- Néhány órába. Versenyzőnél is, csak ott nyilván más az alaptörténet, a megoldás.

- Tegyük föl, hogy egy ezerfős vállalatnál dolgozom, és kudarc ér; rossznak ítélik a munkámat, le akarnak fokozni. Ez menynyiben tér el attól a szituációtól, amikor egy sportoló leszerepel valami komolyabb versenyen?

- Az utóbbinak erősebb a megfelelési kényszere. Nagyobb reflektorfényben végzi a munkáját, kialakult róla egy imázs, amely lerombolódhat, következésképpen pluszterheket cipel magával. Ha önt lefokozzák, arról tíz-húsz-harminc ember értesül, szemben a sportolóval, akiről egy ország mond véleményt, egy ország gondol majd valamit. Másképpen: amíg az ön lefokozásának nincs társadalmi jelentősége, addig a versenyző kudarcának igenis van. Ráadásul az edzők szeretnek intenzív módszerekkel, gyorsan eredményt elérni; ez nemritkán a sportoló, a nem megfelelően "használt" sportoló összeroppanásához vezet.

Dr. Lénárt Ágota
Kocsis Zoltán - Létezik optimális felkészülés, felkészítés?

- Rendkívül fontos a készség és a kihívás egyensúlya. Nem elég, ugye, szakmailag fölkészülni az előttünk álló feladatokra, fejben is ott kell lenni. Idevágó mondat: "Ágó, én már reggel megnyertem a versenyt!" Ha ezt hallom, akkor tudom, hogy a gyermekeim, illetve hát a versenyzőim jó állapotban jutottak el a nagy erőpróbáig. Más kérdés, hogy mindenen lehet változtatni; ha a versenyző mégse úgy kel föl, hogy már "reggel megnyerte", mert éppen borzasztóan aludt, akkor tudni kell, akár neki, akár az őt segítő edzőnek, pszichológusnak, stábtagnak, mit lehet tenni a javulásért. Ahogy ezt a sportolók interpretálták nekem még az athéni olimpián: "Nem az a baj, hogy bal lábbal kelünk föl, az a baj, ha úgy is maradunk."

- Mit tud tenni ön, egyedül?

- A sportpszichológia egészséges emberek felkészítése a csúcsteljesítmény elérésére. Ez sokféle tréninggel elősegíthető, ám akkor működik, ha az edzők, a játékosok nem zárkóznak el. Szerencsére mára sokan felhagytak azzal a meggyőződésükkel, hogy "nem megyek pszichológushoz, mert nem vagyok bolond!". A kulcskérdés itt az: miként tudjuk a másik munkáját segíteni. Szeretem, ha az edzővel megbeszélhetem, neki mire van szüksége, és nekem mire van szükségem; Skaliczky László, a férfi kézilabda-válogatott korábbi szövetségi kapitánya például partner volt ebben. Csapatával Athén előtt és alatt is együtt dolgoztam; a világbajnokságon ötödikek, az olimpián negyedikek lettek.

- Inkább segítik, vagy korlátozzák a munkáját?

- Utóbbiról is tudnék mesélni, sőt. Pedig tudomásul kell venni, hogy a sport professzionalizálódása korában csapatmunka kell a sikerhez. A polihisztorok kora lejárt.

- Ezt most néhány edző feltehetőleg magára veszi...

- Számos sportoló túledzetten, rossz felkészítéssel, frusztráltan, nagy elvárásokkal lép fel élete főversenyén, ahol leszerepel. A sportpszichológiában vannak lehetőségek, amelyekkel objektíven fölmérhető az adott állapot, s jelentős segítséget nyújthat a cél eléréséhez.

- Ehhez képest ön és Budavári Ágota képviselte a szakmát a pekingi olimpián.

- Százhetven sportolóhoz két ember kevés. Azt kellene elérni, hogy legalább minden sportági válogatottnak legyen saját pszichológusa. Szeretném, ha ez megvalósulna, de nem rajtam múlik. Mindenesetre két éve elindítottam a sportpszichológiai szakképzést, amelynek nyomán a londoni olimpiára ötven-hatvan szakember is csatasorba állhat. A mostani végzősök saját erőből kezdik kiépíteni a regionális hálózatot, amelyhez Debrecen vagy Szeged komoly hátteret nyújt.

- Peking a csalódások olimpiája volt; többen leblokkoltak, illetve esélyesként alulmúlták önmagukat. Hol, mely területen lehetett volna többet tenni?

- Rengeteg lehetőség maradt kihasználatlanul. Nem egy esetben a szerencse is elpártolt a versenyző mellől, ám nyilvánvaló, hogy többségében szakmai és mentális problémák vezettek a rosszabb eredményekhez. A női kézilabdázók Peking előtt nem igényelték a segítséget. Kint sebtében kellett cselekedni, közben ment az olimpia; rossz volt a formaidőzítés, az előkészületi mérkőzések egyike kínos vereséggel zárult, amelynek nyomán lemondott Hajdu János szövetségi kapitány... Volt munka bőven.

- Lehet-e a Peking a magyar valóság tükre? A viszonylagos pénztelenség, az igazán profi közeg hiánya, a magyaros peszszimizmus?

- Magyarország szurkolónemzet. Örülnék, ha a drukkerek annyi időt fordítanának magukra is, amennyit szurkolással töltenek; ha csak naponta fél órát sétálnának; ha megtapasztalnák, hogy a sport mennyi energiát igényel, hogy egy "csak ezüst" mögött mennyi munka van. Más országban három napig ünnepli a teljes falu a kijutott olimpikont, miközben nálunk a többség azzal a tudattal indul neki a versenynek, hogy ha kiesik a húsz között, akkor már csak legyintenek rá.

- Csakhogy vannak nekünk úgynevezett vérprofijaink is, akik jó körülmények között, magukat természetszerűleg az élre várva, előzőleg versenyeket nyerve égtek le Kínában.

- Mindenki emberből van. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy biciklitúrát. Mi kell hozzá? Én, bringa, útvonal. Na de hogyan kelek fel? Kellemesen-e vagy úgy, hogy hasmenésem van? Tudom-e befolyásolni az ébredés utáni, nem várt állapotot, és ha igen, hogyan, mivel? És a bringa milyen állapotban van? Megolajoztam-e? Megnéztem-e a gumit, menynyire kemény? Egyáltalán: megfelelő gumi van-e rajta azok után, hogy ömlik az eső? És így tovább. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az a sportoló, aki pozitívan gondolkodik, megalapozhatja az előmenetelét; ehhez adok én segítséget. A semmiből is föl lehet építeni valakit; akár mostantól, a hét év múlva esedékes olimpiára gondolva.

- Előfordulhat, hogy lassacskán csak eszköz lesz az ember?

- A sport, amint azt Kínában tapasztaltuk, immár gombnyomásra működő profizmus, amelyben csak topformában juthatsz a csúcsra. Ha a genetikai alapú kiválasztás teret nyer, biorobotok versenyeznek majd. Ami nyilván jó lesz, csak éppen azok az emberi specifikumok tűnnek el, amelyek a sport lényegét adják.