Gera Zoltán Népszabadság - Reviczky Zsolt – Gratulálok! Részint a Fulham Európa Liga-döntős szerepléséhez és saját nemzetközi előmeneteléhez, részint meg ahhoz, hogy visszatérni készül a válogatottba.
– Itt valami tévedés van: én nem tervezem, hogy visszatérek a válogatottba. Nem hirtelen felindulásból mondtam le a címeres mezről, hanem hosszú folyamat eredményeként. A szövetségi kapitánytól korábban egyáltalán nem éreztem a bizalmat, akkor miért érezném most?
– De hiszen azt nyilatkozta: önnek kell megtennie az első lépést...
– Helyesebb úgy mondani: kellene. A kijelentésem csak arra vonatkozott, hogy a helyzet megoldása nem Erwin Koemanra várna, hiszen én köszöntem el tőle és a csapattól. Azaz – szándékom szerint – meg akartam védeni a szakvezetőt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy jelentkezem is nála. Mert csak olyan állapotban érdemes a válogatottban játszanom, amilyen körülményeket Lothar Matthäus teremtett a számomra.
– Ezek szerint korántsem véletlen, hogy az 1954-es NSZK–Magyarország vb-döntő ötvenedik évfordulóján, a Kaiserslauternben 2-0-ás magyar győzelemmel zárult németek elleni találkozón nyújtotta – legalábbis én úgy vélem – a legkiemelkedőbb teljesítményét a nemzeti együttesben.
– Nem tudom, az volt-e a legjobb meccsem a válogatottban, de csak azért nem, mert sem siker, sem kudarc esetén nem szoktam elemezni a produkciómat. Angliában megtanultam: a lejátszott meccsekkel már fölösleges foglalkozni. Még a West Bromwich Albionban futballoztam, amikor egy vereség másnapján lehajtott fejjel érkeztem az edzésre. A többiek kérdezgették: mi a baj? Tegnap kikaptunk – mondtam. Ugyan már, elmúlt! – vágták rá a társaim, és tökéletesen igazuk volt. Akár elszáll az örömtől az ember, akár emészti magát bánatában, csak magának árt.
– Maradjunk még a válogatottnál, mert úgy gondolom, a címeres mezes együttesben soha nem tudott olyan elismerésre méltó vezéregyéniséggé válni, mint a Fulhamben. Ha egyetért ezzel, akkor mondja meg: miért nem?
– Egyetértek. S nem akarok felmentést adni magamnak, csupán a tények kedvéért jegyzem meg: szinte egyikünk sem nyújt olyan teljesítményt a válogatottban, amilyet külföldi csapatában produkál. Képesek vagyunk beilleszkedni abba a körbe, amelyben érett profik vesznek körül bennünket, de a mi csapatjátékunk gyöngébb, mint a riválisoké. Ezt nem lehet két-három napos vagy egyhetes összetartások alatt elsajátítani; a svédek például gyerekkoruktól tanulják. S korántsem csak a svédek vannak ezzel így...
– Gyerekkorában álmodott a válogatottságról?
– Nem. Az édesapámat bámultam, aki a Nagykozár megyei másodosztályú együttesének kapusa volt. Eleinte arról ábrándoztam, hogy de jó lenne egyszer bekerülni Nagykozár csapatába... Aztán a Pécsbe vágyódtam, mert édesapám a PMSC nagy szurkolója volt, és mindig elvitt az NB I-es meccsekre. Igaz, nem egymás mellett néztük a mérkőzéseket, mivel én a kapu mögött, a táborban szurkoltam, és a góloknál felmásztam a kerítésre.
– A papa mikor hagyta abba a futballt?
– Még ma is véd a Máza-Szászvárban. Ötvenöt éves, de hárít becsülettel. Egyébként nagyobb tehetség volt, mint én.
– Naná, a kapuban...
– Kint is. Finoman cselezett jobbal-ballal, príma tempóban játszotta meg a labdát. Úgyhogy nemcsak a ruganyosságot, hanem az ütemérzéket is tőle örököltem.
– Kilencévesen vele maradt...
– Óriási törést okozott bennem, hogy a szüleim elváltak. Tulajdonképpen attól lettem utcakölyök. Bandákba jártam, cigarettázni és inni kezdtem, játéktermekbe mentem iskola helyett. Néha elemeltem a pénzt anyukám bukszájából, hogy játszani tudjak; nem a pályán, mert a futballról letettem. Bizony nagyon megkeserítettem a szüleim életét, ám annál inkább boldogít, hogy ma már büszkék lehetnek rám. Ott voltak az Atletico Madrid–Fulham döntőn is, és a meccs után édesanyám elérzékenyülten mondta: Mutasd az ezüstérmedet! Hallatlanul jól esett, noha én kudarcként éltem meg életem legrangosabb mérkőzését. Igaz, a Fulhamtől bravúr volt a finalista szereplés, de mégis csak elvesztettük a döntőt.
– Nem úgy, mint a labdarúgás Gerát.
– Ez kizárólag annak köszönhető, hogy tizenhat esztendős koromban átadtam az életemet Istennek. Apukám eljárt a Hit Gyülekezete pécsi rendezvényeire, s egy alkalommal azt javasolta, tartsak vele. Nincs erre szükségem – válaszoltam, de az az áhítat, amellyel ott találkoztam, megragadott. Az nem lehet – gondoltam –, hogy csak úgy, a levegőbe énekelnek átszellemülten... Elmentem tehát másodszor, harmadszor, negyedszer is, és a meghitt összejövetelek egyikén – számomra is váratlanul – zokogni kezdtem, majd az fakadt ki belőlem: Istenem, bocsáss meg nekem! Ebben a pillanatban kiléptem addigi önmagamból, s attól kezdve felhagytam a cigivel, az alkohollal, a szipózással, egyúttal reménység töltött el. Nemsokára egy volt csapattársam szólt: hallotta, hogy megváltoztam, nincs-e kedvem visszatérni a pályára? E találkozást jelnek tekintettem, és hamarosan újra futballoztam, sőt előfordult, hogy egy meccsen tizenkét gólt értem el az ifiben.
– Nem rossz, de mostanában azért magasabb csúcsokat hódít meg!
– Tényleg megemelte az ázsiómat az Európa Liga-szereplés, valamint az, hogy pályafutásom legjobb sorozatainak egyikét produkáltam. Azért mondom, hogy az egyikét, mert 2005-ben bekerültem a soccernet.com angliai álomtizenegyébe olyan hírességek oldalán, mint Cech, Carragher, Terry, Lampard, Robben, Rooney, Henry. S abba a csapatba sem két meccs alapján választottak be...
– Megvallom, nem hittem volna, hogy ilyen sima lesz az útja, sőt úgy véltem első szigetországi szerződése idején, hogy hamar visszajön.
– Nem is volt sima az az út. Angliában két hónap után rájöttem, mit csináltam, pontosabban mit nem csináltam addig. Sőt, már az első tréningek idején elhűlve néztem Greeninget: hol vagyok én tőle? De – minden dicsekvés nélkül – megvolt a kellő alázat bennem, hogy legalább figyeljek, miként futballoznak a társaim. S ráébredtem, nem akkor kell eldönteni, mit csinálok a labdával, amikor az már nálam van, hanem már akkor tudnom kell, mit teszek vele, amikor még csak felém száll. Muszáj előre gondolkozni, különben elveszel. És nincs mese, futni kell. Ettől még ma is szenvedek, de túlteszem magam a gyötrelmeken, mert a futballt imádom. Nem túlzás, kínokról van szó, pláne most, amikor abban a szerepkörben játszom, amely a legtöbb futást követeli. Ha támadunk, csatár vagyok, ha védekezünk, középpályás vagy néha hátvéd. Soha annyit nem futottam, mint az előző évadban, és nem győzök csodálkozni, hogy Londonban ebből a szempontból is példaként emlegetnek. Honnan van ennyi energiám? – mondják. Ezt kérdezem én is. Mert emlékszem, a West Brom meccsein kezdetben már a huszadik percben felnéztem az órára, hogy mennyi van a szünetig, és nem akartam elhinni: még az első szakasz fele sem telt el. A félidő számomra valóságos megváltás volt; az öltözőpadra nem leültem, hanem lerogytam. Nagy differencia van a mostani és az akkori Gera között, de még nagyobb a különbség az otthoni éveimhez képest. Ha felvételről megnézem a korábbi mérkőzéseimet az FTC-ben, nem ismerek magamra...
– Pedig akkor többet volt önnél a labda!
– De csak azért, mert Angliában elképesztően gyorsan kell játszani. A Premier Ligában szinte semmire sincs idő, állítom: bárhol másutt könnyebb futballozni. Persze szeretnék többször a labdához érni, de ha így tennék, valószínűleg kihagynának a csapatból. Itt azért hadd vessem közbe, hogy egyáltalán nem véletlen: nálam a brazil Ronaldo az utóbbi másfél évtized legragyogóbb futballistája. Egy érintése kettőt ért: átvette a labdát, s már el is hagyta a védőt. Attól kezdve pedig már csak az lehetett a kérdés, a háló melyik részébe passzol az akció végén.
– Kiket tart nagyra még?
– Kakát, Ronaldinhót, Angliában Gerrardot. Otthon pedig – gyerekként – Détáriért voltam oda, de nagyon megfogott Sallai küzdőszelleme is.
– Az akaraterő önből sem hiányzik, sőt...
– Fentről kapom a segítséget.
– De úgy tudom, idelent is van támasza. Igaz, hogy mindenben kikéri Németh Sándor véleményét?
– Igaz. A tanácsai eddig minden esetben megállták a helyüket. Ám, ha a támasznál tartunk, ki ne hagyjuk a feleségemet, Tímeát, kétéves kislányom, Hanna édesanyját.
– Ön amilyen komoly, olyan zárkózott ember, a gólok után mégis szaltózik.
– Más vagyok a pályán és más a magánéletben.
– Meddig marad idehaza?
– Július harmadikáig.
– Köszönöm az interjút...
– ...és rám fér, hogy hozzátegye: vigyázzon magára! Az autóban sehogysem tudom megszokni a bal oldali kormányt...
|
belépés |
segítség |
alkalmazások |
RSS |
előfizetés |
akciók
Nol.hu |
NolBlog |
NolTV |
Hírmátrix |
NolRandi
Címlap |
Belföld |
Külföld |
Gazdaság |
Kultúra |
Vélemény |
Sport |
Tud/Tech |
Noller |
Mozaik |
A Lap 
NolTwitter |
