- Főnök!... Vétel!... Már megint egy jogi kiskapu! Utasítást kérünk, tiltott egyenruha viseléséért kell-e intézkedést foganatosítani

Marabu

Nem értek egyet Szikinger István azon állításával, miszerint semmi nem cáfolja, hogy a gárda egyenruhájának viselése továbbra is a véleménynyilvánítási szabadság védelme alá esik. A bírói ítélet valóban rögzítette, hogy az egyenruha viselése még akkor is a véleménynyilvánítás jogához tartozik, ha az másokban visszatetszést, kellemetlen érzéseket kelt, és a gárda tevékenysége nem az egyenruha-viselés miatt jogsértő, hanem összességében (a vonulásokkal és az elhangzott beszédekkel együtt). Ám a bíróság ezzel csak annyit mondott, hogy önmagában az egyenruha miatt nem oszlatta volna fel az egyesületet. Ebből nem következik, hogy az egyenruhát ezentúl is viselni lehet. Történt közben ugyanis valami fontos: maga a feloszlatás. Az egyenruha viselését megengedő álláspont pedig nem egyeztethető össze a feloszlatásnak a mozgalomra való kiterjesztésével.

Az ügyben született ítéletek az egyesület és a mozgalom összetartozását - helyesen - tényként kezelték: az egyesületet a mozgalom keretei között tartott megmozdulások miatt oszlatták fel, a mozgalom tevékenységét az egyesületnek tudva be, aminek logikus folyománya, hogy az egyesület feloszlatása után a mozgalom sem tevékenykedhet törvényesen, hiszen az egyúttal az egyesület továbbműködését is jelentené. A mozgalmat pedig a külvilág számára szimbólumai testesítik meg, elsősorban az egyenruha. Egy rendezvény - a megnevezése mellett - attól jelenik meg a Magyar Gárda rendezvényeként, hogy azon a résztvevők a gárda egyenruháját viselik. Így az egyenruha nyilvános helyen való viselése a jogerős bírói ítélettel feloszlatott mozgalom továbbélését jelentené. Ha továbbra is jogszerűen lehetne viselni az egyenruhát - akár nagy tömegeket megmozgató rendezvényeken is -, a bíróság döntése értelmét vesztené, hiszen az egyesület (illetve az azzal összefonódott mozgalom) feloszlatása ily módon a gyakorlatot tekintve nem jelentene semmit, az ítélet nem lenne több üres deklarációnál. (Nem releváns érv, hogy a bírói döntés csak a cigánysorokon való egyenruhás masírozás tilalmát jelenti, az egyenruhában való gátépítést nem, hiszen egyéb feloszlatott szervezeteknél sincs arról szó, hogy tevékenységük nem jogellenes részeit folytathatják: a feloszlatott szervezetnek mindenfajta tevékenységet be kell szüntetnie.)

A fenti értelmezés egybevág az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Vajnai-ügyben hozott döntésével is. Ez ugyanis nem azt mondta ki, hogy a vörös csillag viselése semmilyen körülmények között nem tiltható és büntethető jogszerűen, hanem azt, hogy nem egyeztethető össze az emberi jogi egyezménnyel, ha a vörös csillag viselését önmagában, a jelképezett tartalom vizsgálata nélkül szankcionálják. Vajnai Attila elítélése a bíróság érvelése szerint azért volt jogsértő, mert nem lehetett alappal feltételezni, hogy Vajnai a vörös csillagot - amely a bíróság szerint a nemzetközi baloldali mozgalmak jelképe is egyben - a kommunista önkényuralmi rendszerekkel való azonosulás kifejezése céljából viselte. A strasbourgi bíróság tehát annak vizsgálatát követeli meg, hogy a kérdéses jelkép mit szimbolizál - a gárda egyenruhájának azonban nincsen másik olvasata: egyértelmű, hogy egy olyan mozgalomhoz való tartozást fejez ki, amelyet azért oszlatott fel a bíróság, mert tevékenysége konfliktusok szításával, az erőszak veszélyének kiváltásával sérti mások jogait és szabadságát.

Általában persze igaza van Szikinger Istvánnak abban, hogy jogállamban az igazságszolgáltatás nem magatartási szabályokat létesít, hanem egyedi jogvitákat dönt el, de jelen ügyben kicsit más a helyzet. Amikor ugyanis a bíróság döntést hoz a szervezet feloszlatásáról, általános érvényű tartózkodási kötelezettséget ró mindenkire (tehát kvázi normát alkot) abban az értelemben, hogy az adott szervezet tevékenységében többé jogszerűen senki sem vehet részt. E kötelezettség megszegését a Btk. részben szankcionálja (hiszen a feloszlatott szervezet vezetését büntetni rendeli), részben nem (hiszen a feloszlatott szervezetben való részvétel - a cikk írásakor - nem minősül szabálysértésnek sem). De a tilalom mindenesetre érvényesen létrejön. A fentiekből az is következik, hogy a gárda egyenruhájában jogszerűen tüntetni nem lehet. Ez is egyet jelent annak a mozgalomnak a továbbműködésével, amelyről a bíróság jogerősen kimondta, hogy tevékenységével mások jogait és szabadságát sérti. Az ilyen rendezvény tehát a gyülekezési törvény 2. §-ának (3) bekezdésébe ütközik, nem tekinthető a gyülekezési jog hatálya és védelme alá tartozónak, a rendőrségnek pedig a törvény 14. §-a alapján kötelessége azt feloszlatni.

Ettől még Szikinger bírálata a július 4-i rendőri fellépéssel kapcsolatban jogos lehet: ha a rendőrség nem a megfelelő jogalapra támaszkodva oszlatta fel a tömeget, ha nem nyújtott kielégítő tájékoztatást az intézkedés okáról, céljáról és jogi hátteréről, ha a szükségesség és arányosság követelményének nem megfelelő intézkedéseket és kényszerítő eszközöket alkalmazott, akkor fellépése nem felelt meg a jogállami követelményeknek.

Szikinger István másik állítása, amit vitatok, az, hogy az Erzsébet téren mindaddig jogszerűen lehetett (volna) tüntetni, ameddig ott bűncselekmény vagy más jogsértés nem történik. Abban igazat adok neki, hogy az eredetileg bejelentett tüntetések megtiltására a rendőrségnek nem volt jogalapja. Azt azonban nem tartom elfogadható, "jogállami" reakciónak, hogy a szervezők ugyanabban az időpontban és tárgyban, néhány sarokkal arrébb, megtartják demonstrációjukat anélkül, hogy az adva lévő jogorvoslati lehetőségeket kimerítenék.

Sem az Emberei Jogok Európai Bírósága, sem a magyar Alkotmánybíróság nem tartotta szükségtelenül és aránytalanul korlátozónak azt a szabályt, hogy a rendezvényeket három nappal korábban kötelező bejelenteni. Mindkét testület elfogadta legitim indoknak, hogy a hatóságoknak kell némi felkészülési idő ahhoz, hogy a rendezvények zavartalan lebonyolításával, illetve a versengő jogok közötti konfliktusok megfelelő feloldásával kapcsolatos kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Az eddigi döntések szerint két esetben fogadható el a bejelentési időköz be nem tartása: spontán tüntetések esetén, amikor a tüntetést kiváltó okkal szemben az állampolgárok azonnal, központi szervezői tevékenység nélkül gyűlnek össze, hogy véleményüket békésen kifejezésre juttassák, s a gyors reagálású tüntetések esetén, amikor a demonstrációt kiváltó eseményről, körülményről ugyan előre értesülnek az érintettek, de az olyan időben van, amikor a háromnapos időköz betartása értelmetlenné tenné a rendezvényt, vagy hatását jelentősen csökkentené. Ilyen volt a Bukta kontra Magyarország-ügy is, amikor hosszabb idővel a román és a magyar miniszterelnök - egy nappal az esemény előtt bejelentett - találkozója után már nyilvánvalóan nem lett volna olyan ereje a tiltakozásnak, mint az esemény időpontjában és helyszínéhez közel.

Jelen esetben egyikről sem lehetett szó. Ha a Szikinger által idézett rendőrségi tájékoztatás megfelel a valóságnak, a szervezők június 23-án, azaz közel két héttel július 4-e előtt tudomást szereztek róla, hogy a rendőrség rendezvényük megtartását megtiltotta. A gyülekezési törvény értelmében a tiltó határozattal szemben három napon belül bírósághoz kell fordulni, amely újabb három napon belül meghozza döntését - s ha a rendőrség határozatát a bíróság hatályon kívül helyezi, a szervező a megjelölt időpontban és helyen megtarthatja a rendezvényt. A szervezők nem éltek ezzel a lehetőséggel, hanem módosított helyszínen, de az eredetileg tervezett időpontban és tartalommal megtartották a demonstrációt.

Ha elfogadnánk Szikinger István véleményét, hogy ez az eljárás mindaddig törvényes, amíg az így megtartott gyűlésen jogsértés nem történik, kiüresítenénk a három nappal korábbi bejelentésre vonatkozó szabályt, és arra biztatnánk az állampolgárokat, hogy ne fáradjanak a rendőrség tiltó határozatával szembeni jogorvoslat igénybevételével, egyszerűen menjenek az utcára (ne pont arra, hanem egy másikra), és demonstráljanak kedvük szerint.

Lényegét tekintve ugyanarról a jelenségről van szó, mint a gárda egyenruhájának további viselése esetén. Az állampolgárok azon magatartása, hogy az állami szervek nekik nem tetsző döntéseivel szemben nem a jogszabályok által biztosított jogorvoslati utat veszik igénybe, hanem az ilyen döntéseket teljes mértékig figyelmen kívül hagyva, azokkal tudatosan szembeszegülve alakítják magatartásukat, ugyanúgy hozzájárul a jogállam aláásásához, mint a közhatalmi szervek jogsértő tevékenysége (különösen ha egy európai parlamenti mandátumokat szerzett párt vezetőiről, magukat jogvédőknek, azaz a jogállamiság elkötelezett híveinek nevező közszereplőkről van szó). A közhatalmi szervek felelőssége persze nagyobb, hiszen ezek alkotják a jogállam alapját. A jogállam támaszát viszont a jogaikkal felelősen élő polgárok jelentik. Ahhoz, hogy a jogállam stabil maradjon, erre is, arra is szükség van.

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke

Kapcsolódó cikkek: Napnál világosabb | Viktorom veszített! | Bírók és káderek | Adrian Nastase a szocdemek „szoknyája alatt”? | A jelölt