Egyrészt mindig emlékezteti rá, hogy ilyesmi a fékben is lehet, másrészt legalább pontosan megérti az ember, hol is él. Ott, ahol ilyen szemetet autóként el lehet adni. Ez a valódi kapitalizmusban lehetetlen lenne – mondogatta, de már tudjuk, tévedett. Jött a valódi piacgazdálkodás, ám mifelénk egyre inkább mindent elural a „fogyasztási másodosztály”.

Most írtuk meg: a termékek hamisítása úgy vált világjelenséggé, hogy igazából már nem is tiltakozunk. Magától értetődően vesszük tudomásul, hogy akár jó hírű szakboltokból is hazavihetünk a nagy – és már nem is csak ahhoz „hasonlító”, hanem eredeti megjelölésként használt – márkanéven valami távoli térség sufnijában összebuherált árukat. A hamisítóknak már az amerikai űrhajózási hivatalt is sikerült megvezetniük – mi meg végképp ki vagyunk nekik szolgáltatva. Hivatalosan nálunk a szakhatóságok mellett az ügyben tanulságos kiállítást is rendező Hamisítás Elleni Nemzeti Testület küzd ellenük. A szervezet felmérése szerint az átlagfogyasztó gyakorlatilag elfogadja a helyzetet: a megkérdezettek alig több mint fele mondta, hogy a hamis áru gyengébb minőségű lenne az eredetinél, harmaduk minden gondolkodás nélkül venne tudatosan is bizonytalan eredetű ruhát, 42 százalékuk pedig egyszerűen úgy gondolja, hogy a mai gyakorlat csak a gyártóknak okoz igazán komoly kárt. Ez legalábbis elgondolkodtató.

Ma Kínát szokás a márkák világának legnagyobb garázdájaként megjelölni, de ha egyáltalán reagálnak is arrafelé a vádakra, akkor visszakérdeznek: milyen jogdíjat is fizetett valaha is a nyugati ember mondjuk a papír vagy a puskapor használati jogaiért? Na ugye. Ám ilyesmivel ma a fejlesztésekbe milliárdokat ölő nagy gyártókat aligha lehet megnyugtatni, mindenféle lehetséges módon igyekeznek bennünket rávenni, hogy csakis az eredetit keressük a polcokon. A jelek szerint csekély sikerrel. Még az olyan, korábban jóval szigorúbban vizsgált területeken is iparszerűvé vált a hamisítás, mint mondjuk a gyógyszer- vagy élelmiszergyártás.

Most pedig itt a nagy ünnepi muszájvásárlás időszaka, visszük a gagyit, mert ilyenkor valamit venni kell. Megszokhattuk, hogy ilyentájt nagy ellenőrzéseket ígérnek a hatóságok, de az üzletmenetet ez igazából nem akadályozza. Árus, vevő megtanult együtt élni a helyzettel, sőt egyes, beszerzéseikre állítólag oly kényes bevásárlóközpontok, egyenesen a márkaboltok közül jó néhány maga is befogad, továbbad cinkelt árut. Ezzel végképp bekerítik még az igényes vásárlót is a másodosztály kufárai – lassan tudományos mélységű ismeretekkel kell rendelkeznie annak, aki megnyugtatóan akar legalább a kötelező vevőtájékoztató címkén eligazodni.

A „szegecsvilág” tehát túlélte a rendszerváltást, legfeljebb most nem „baráti”, hanem piaci alapon öntik ránk a pénzért árult szemetet. Ha ezt elfogadjuk – márpedig az emlegetett felmérés valami ilyesmit tár elénk –, talán nem is érdemlünk mást.