Mindenekelőtt a forrásokról: Nyíri nem tagja a Filozófiai Intézetnek, mégis – így állítja be –, pontos információkkal rendelkezik róla. „Mindenki által mindenkinek továbbküldött e-mailekből értesültem” – írja. Elfogadja ezeket, még kétely sem merül fel benne a beszámolók hitelességéről, objektivitásáról. Pedig e források kétesek s messze nem teljesek. Ráadásul a tényeket a források felhasználói megszűrik – a történelemben legalábbis mindenkor. Kik szűrték meg ezeket? Milyen célzattal? Forráskritika, első óra, első lecke.

A tekintélyérvről: Nyíri utalást tesz Pálinkás József 2009. június 25-i levelére, amelyben az elnök „kívánatosnak mondta az intézeti tudományfilozófiai kutatások erősítését”. Nos, az intézet névváltoztatását is felvető elnöki levél – csodák csodája – kísértetiesen ugyanazt az elképzelést tartja „kívánatosnak”, amelyről Nyíri kicsit odébb így ír: „az általam kívánatosnak tartott tudományfilozófiai profil” kialakítását, vagyis a sokszínű Filozófiai Intézetnek Tudományfilozófiai Intézetté való leszűkítését. Nyíri elárulja (special thanks): „felvettem a kapcsolatot az akadémia elnökével”, „akit arra kértem, hogy tekintsük át a lehetséges alternatívákat”. Kiderült, a fizikus elnökkel „nagyon hasonlóan” gondolkodnak „az interdiszciplináris tudományfilozófiáról mint az akadémiai intézethálózat szükséges önrefl exiójáról”. Így aztán meg is született az idézett elnöki levél. Puszta hipotézis, de korántsem elképzelhetetlen, hogy Nyíri már a levél „széles körben” való ismertté válása előtt tudott róla. Netán már a megírás pillanatában?

A módszerekről – csúsztatások, ferdítések: 1. Nyíri azt állítja, hogy Vajda Mihály, az előző intézetigazgató „azt a javaslatot tette, hogy – a rezsiköltségeket csökkentendő – az intézet váljon meg könyvtárától és költözzön az intézményileg hozzá tartozó Lukács Archívumba”, majd hozzáteszi: „A munkatársak többsége lelkesen fogadta az ötletet.” Az intézetet az Akadémia költöztette egy olyan akadémiai tulajdonban lévő ingatlanba, ahol a felmerülő költségeket nem tudtuk fizetni. Vajda ötlete szükségmegoldás volt, amellyel – tudomásunk szerint – Pálinkás elnök úr egyetértett. Ugyanakkor kitörő lelkesedés helyett komoly, s ha a szó mond valamit: demokratikus vita zajlott le az intézetben. A könyvtártól nem akart megszabadulni az igazgató, hanem elkülönített gyűjteményként az MTA könyvtárában kívánta elhelyeztetni. Tán nem mellékes, ezáltal az Akadémia épületében sokkal többen hozzáférhettek volna a páratlan gyűjteményhez, mint az Etele úton. Nyíri rosszallja, hogy Vajda a Lukács Archívumba kívánta költöztetni az intézetet, „ahol megfelelő tér… nem állt rendelkezésre”. A Lukács Archívum – meglehet – a maga két lakásával s kb. 200 négyzetméterével kevés. Ám mi van ma? 19 kutató két szobában, kb. 20 négyzetméteren, a piaci árakat meghaladó összegért, ellehetetlenült munkakörülmények között…

2. Nyíri jelzi, hogy az elnöki levél „szorgalmazta Palló Gábor… fokozott szerepvállalását a konszolidációs folyamatban”, ám Vajda „Palló Gábor leváltásáról és nyugdíjazásáról intézkedett. Az intézet közvéleménye nem háborodott fel, a média nem fújt riadót”. A már idézett elnöki levélben olvashatjuk: „Javaslom, hogy az intézet vezetése … az alkalmazott munkavállalók létszámát … csökkentse”. Vajda ennek megfelelően cselekedett: minthogy nem akart harminc-negyven-ötven éves kollégákat elbocsátani, ezért – az igazgatótanáccsal és a kollégákkal teljes összhangban – négy munkatársat küldött nyugdíjba: azokat, akik valamennyien félállásúakként dolgoztak, s mindannyian elérték az öregségi nyugdíjkorhatárt, köztük volt az ekkor 67 éves Palló. Miért kellett volna ezen felháborodni, miért kellett volna a sajtónak riadót fújni? Nyíri igazgató korában sok kiváló kollégát távolított el az intézetből, nem nyugdíjaskorúakat, mai napig aktív és elismerten a szakma legjobbjai közé tartozó kollégákat.

3. „Mint ismeretes… – írja Nyíri – az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa is Borost javasolta.” Nos, az AKT, amelynek soraiban filozófus nincs, s kettő kivételével csak természettudós foglal benne helyet – mint hírlik –, hat igen és hat nem szavazatot adott le Borosra. És miért feledkezik meg Nyíri az eseti bizottságról, amelyben szakmabeliek ültek, akik a legalaposabban ismerhették meg a pályázókat és a pályázatok tartalmát? Csak nem azért, mert itt Borost 5:0 arányban elutasították?

4. Nyíri évek óta alkalmazott módszere az intézet szapulása, rossz hírének keltése, úton-útfélen: „kutatóinak teljesítménye átlagában gyenge”, „továbbra sem lehettem elégedett a munkatársak publikációs tevékenységével” etc. Aggódik érettünk. Ha javasolhatom, Nyíri professzor hagyja egy pillanatra másra a „mindenki által mindenkinek továbbküldött e-mailek” böngészését, s feledkezzen bele a társadalomtudományi intézetek 2008. évi teljesítményének értékelésébe. A kutatóintézeti főosztály részletes jelentéséből kitűnik, hogy a Filozófiai Kutatóintézet a vizsgált 17 intézet közül több kategóriában az elsők között található, összességét tekintve pedig a középmezőny elején.

5. Végezetül Nyíri csúnyácska kis csúsztatással azt írja a nevemhez, hogy vallástörténész. Nem vallásfilozófus, hanem vallástörténész, finom jelzéseként annak, hogy nem lennék filozófus. Hogy Nyíri mit gondol a vallásfilozófiáról, legyen az ő dolga, beszélje meg – teszem azt – Habermasszal. Erről csak annyit, hogy Heller Ágnes egy korábban megjelent tanulmánykötetemről írt recenziójának az alábbi címet adta: A vallástörténet mint vallásfilozófia (Holmi, 2000. november). Hogy is írta Descartes? „A jövőre nézve pedig azt remélem, ha az emberi, tisztán emberi foglalkozások között van olyan, ami igazán jó és fontos, akkor, merem hinni, az a foglalkozás az, amelyet én választottam.”

A szerző vallásfilozófus