A bűncselekmények ugyanis – amelyért büntetőjogi felelősséggel csak és kizárólag az elkövetők tartoznak – olyan környezetben történtek meg, ha megtörténtek, amely kedvez az erőszak megjelenésének, terjedésének és burjánzásának.

A kiskunhalasihoz hasonló hazai bentlakásos tömegintézményekben 23 ezer mentális zavarokkal és/vagy fogyatékossággal élő személy zsúfolódik össze. Van olyan intézet, amelyben hétszáznál is több pszichiátriai betegnek minősített ember lakik együtt. Ezekben az otthonokban több száz embert kell ápolni, gondozni, étkeztetni, fürdetni, gyógyszerezni, kelteni és fektetni, foglalkoztatni, gyógyítani, aktuális teendőiket, jogi problémáikat intézni, miközben biztosítani kell a rendet is az intézmény falai között. Nyilvánvaló, hogy ennyi feladatot egyetlen helyen csak akkor lehet teljesíteni, ha a dolgozókat szigorú hierarchiákba illesztik, ha a mindennapos teendőkhöz kötött időpontokat rendelnek, ha a szükségletek kielégítését megszervezik és dokumentálják, ha az étkezéstől a fürdésen át a szerelemig és a halálig minden emberi tevékenységet szabályokkal öveznek, és mindezt az intézmény szervezetének és vezetésének rendelik alá.

A magas létszámból eredő szervezeti kényszer és hierarchikus rend az intézményt üzemmé teszi, az intézményben élő embereket tárgyakká alacsonyítja, miközben átformálja és megfosztja méltóságától az emberek közötti viszonyokat. Az intézményi struktúra arra kényszeríti az ott dolgozókat, hogy a gondjaikra bízott emberekkel tárgyakként bánjanak – másképpen aligha juthatnak előírt feladataik végére. Röviden: a tömegintézményeken belül az emberi jogok és az emberi méltóság tiszteletben tartása alig-alig lehetséges.

Mindez – és ezt különösen fontos hangsúlyozni –, nem írható az intézményben dolgozó ápolók, gondozók, szociális munkások és gyógypedagógusok számlájára, és nem jogosít fel bennünket arra, hogy őket bűnbakká tegyük. Legtöbbjük munkáját tisztességesen végző, szakmája etikai normáinak megfelelni igyekvő – és tegyük hozzá: megalázóan alulfizetett – alkalmazottja és egyben kiszolgáltatottja munkahelyének. De a tényeken ez jottányit sem változtat.

A külföldi és hazai szociológia sokszor és sokféleképpen vizsgálta a tömegintézmények működésének a mechanizmusait, s a hazai jelentések is igazolták: az intézmények – a mi intézményeink is – a jogfosztás melegágyai, melyek a mindenkori másik alárendelésére és megalázására épülnek. A kiskunhalasi események – ha valóban megtörténtek –, lehetősége bele van kódolva az intézményi struktúrákba. A meglepődésre egyedül az adhat okot, hogy az eset napvilágot látott. Két ápoló nem tűrte tovább mások megverését, megalázását és megerőszakolását, s talán saját megélhetését is kockára téve, nem volt hajlandó hallgatni.

Az elkövetőknek – ha a vádak igaznak bizonyulnak –, nincs mentségük, bíróság előtt kell felelniük tetteikért. De súlyos tévedés lenne azt gondolni, hogy ezzel túl is vagyunk a dolgon. Ha az esetet rendőrségi és büntetőjogi feladattá szűkítjük le, további – az esetek döntő többségében feltáratlan – jogsértésekre és bűncselekményekre adunk lehetőséget.

A magyar állam szakpolitikusai pontosan tisztában vannak a tényekkel. Ezért 1998-ban az Országgyűlés törvényben mondta ki, hogy a fogyatékos személyeket elzáró, nagy létszámú intézmények legtöbbjét 2010-ig meg kell szüntetni. A tömegintézmények révén foganatosított elzárás ideje lepergett, ilyen intézmények nem lehetnek részei egy demokratikus jogállam jövőképének. A határidő januárban égett a körmünkre, mert 12 év alatt a reformok el sem kezdődtek, de még a hozzájuk szükséges stratégiaalkotási munkálatokat sem végezte el az állam. A tervezés további elmaradása és a cinikus félrenézés a fogyatékos és mentális zavarokkal élő állampolgárok napirendszerű elzárásának és megalázásának lenne a garanciája. Most úgy tűnik, hogy a hazai társadalompolitika alakítói elszánták magukat a cselekvésre: a Szociális és Munkaügyi Minisztérium novemberben kötelezettséget vállalt arra, hogy a nagy létszámú bentlakásos otthonok megszüntetéséhez és egy alternatív szolgáltatói struktúra kiépítéséhez stratégiát és részletes terveket készít, s kezdeményezi az ehhez szükséges jogalkotási munka megkezdését. Ha az állam komolyan veszi ezt a vállalását, véget vethet az évtizedes mulasztásnak, és esélyt adhat arra, hogy egy jó évtized múlva fogyatékos és mentális zavarokkal élő személyekkel a kiskunhalasihoz hasonló események ne – vagy legalábbis sokkal kisebb eséllyel – történhessenek meg. De ennél többet is tehet. A reform lehetőséget ad rá, hogy végiggondoljuk: mit kellene tennünk azért, hogy a fogyatékos személyek saját jövedelmeikből élő munkavállalóként és adófizetőként, a szomszédságunkban élve, másokkal egyenrangú polgárok lehessenek.

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa

Kapcsolódó cikkek: Elmeháború a háborgó elméről | 'Akkor mindig a gyilkosok győznének' | Börtön volt a dühöngőszoba Kecskeméten? | S. Ábel: Hős akartam lenni, mint a vikingek | Zárt osztály