Nem az állítások bántanak, azokat ismerem, tudnám színezni is, s nyilván a válaszadók nem magukra gondoltak. Ötszáz bizony dalolva menne lángsírba, csak ott vannak a többiek. Az indulat attól jön, ha a sajtó világba ágyazottságára gondolok, pontosabban az ágyban bekövetkezett változásokra. Pedig csak két problémám van, egy egyszerű, meg egy bonyolultabb.

Az első az aktivista újságírás. Amikor az újságírás nem cél, hanem eszköz. Magasztosabb esetben valamilyen eszme terjesztésének, de sokszor csak a karrier vagy éppen konkrét lé megszerzésének az eszköze. Aktivista újságírás mindig volt, a legjobb helyeken is, egy sajtóközösség állapotát azonban erőteljesen írja le, milyen mértékben van jelen. S ma Magyarországon nagyon nagy ez a mérték. A felmérés fel is méri, kiket lehet pocskondiázni ezért: a kiadókat, a tulajdonosokat, a felső vezetőket, az újságírókat belülről, kívülről pedig a politikusokat, az olvasók igényeit, a hirdetőket, mindenkit, aki él és mozog, szép feladat március 15-én.

Jobb feleletet ezért a bonyolultabb problémámra lehetne adni, ha sikerül valakinek megválaszolnia. A működő szavakról beszélek – egy Frank Luntz nevű amerikai médianagyfejű könyvének címét idézve –, ahol nem az a lényeg, amit mondunk, hanem amit az emberek meghallanak. Luntz csak a politikáról beszél, amikor azt mondja, hogy a vitákban, mondjuk egy választási kampányban, nem a valóság feltárása a cél, hanem a hatalom megszerzése. Ezt azonban régen megelőzte, hogy a termékekről, szolgáltatásokról szóló diskurzusokban sem arról van szó, melyik a jobb, hanem, hogy melyikről sikerül a legnagyobb tömegekkel elhitetni azt, hogy az a jobb. Ha az embereket érdekelné az igazság, annyira érdekelné őket, hogy megszerzéséért fáradozni is hajlandók lennének, az lenne maga Utópia. Ott választódnának ki tisztes versenyben a legjobb termékek, az emberek arra a pártra szavaznának, amelyiknek a legjobb programja van, az újságok pedig írnák feszt az igazságot. De az információ manipulálására az idők során nagy erejű gépezetek, egész iparágak, sajátos szakmák alakultak ki. A szakembereket egyetemeken képzik, vannak szabályok, értékrendek, imperatívuszok. Ráadásul ez egy magasra értékelt része a társadalomnak. Itt jöhetne a hősies megjegyzés, hogy ezzel a titáni gépezettel kellene megküzdenie az újságírónak. Vagy a cinikus megjegyzés, hogy a sajtó is csak szem a láncban. Rossz hír: a kettő együtt igaz. E két szempont által körülírt térben beszélhetünk csak a sajtószabadságról, amely szinte teljes: mindenki szabadon döntheti el, mennyire szeretne szabadnak lenni.