Népszabadság - Marabu

Oroszország nyíltan igényt támaszt arra, hogy a vele határos országok az érdekszférájához tartozzanak. Ez az igény éles ellentmondásban van a helsinki folyamatban vállalt kötelezettségekkel, és olyan politika, olyan katonai doktrína kapcsolódik hozzá, mely a NATO-t fenyegetésként fogja föl, és igazolhatónak minősíti az orosz intervenciót ezekben az országokban. Dmitrij Medvegyev orosz elnök új javaslatai az európai biztonságról a nyugati befolyás visszaszorításának nem különösebben titkolt célját öltöztetik sima diplomáciai formulákba. Úgy tűnik, Oroszország, ahelyett hogy előrelépne a XXI. századba, eltökélten visszatér a XIX. századi stratégiai gondolkodáshoz. A Kreml abban bízik, hogy az Afganisztánra és Iránra összpontosító Obama-adminisztráció éveiben az együttműködési készségére rászoruló Nyugat elfogadja az igényeit.

És ezek nem csak szavak. Másfél évvel ezelőtt lezajlott egy háború Oroszország és Grúzia között. Igaz, kis háború volt, de nagy kérdéseket vetett fel. Ez a háború nem az Oroszország által támogatott szakadár területek, Abházia és Dél-Oszétia jövőbeli státusáról szólt (bár persze a konfl iktusnak ez a forrása is valóságos volt). Ennek a háborúnak az elsődleges oka az volt, hogy Grúzia a Nyugathoz kívánt kapcsolódni, Oroszország pedig eltökélte, hogy ezt megakadályozza.

Sok diplomata szeretné elfelejteni, vagy legalább a szőnyeg alá söpörni ezt az orosz–grúz háborút. Márpedig az azt kiváltó feszültségek egyike sem oldódott föl. Nincs a láthatáron tartós megoldás Abházia és Dél-Oszétia ügyében, és Oroszország sem mondott le arról, hogy megakadályozza Grúzia csatlakozását a Nyugathoz. Nő a bizonytalanság, erősödik a szeparatizmus az Észak-Kaukázusban, és ez a tágabb régiót is ingataggá teszi.

Az Obama-adminisztráció január végén első ízben adott egyértelmű jelzést arról, hogy megerősíti a demokrácia kiterjesztésének stratégiáját, ami a Nyugat gondolkodását vezérli két évtizede, a vasfüggöny leomlása óta. Hillary Clinton külügyminiszter párizsi beszédében emlékeztetett minket arra, hogy a NATO és az Európai Unió kiterjesztése példátlan stabilitást és biztonságot hozott Európa keleti felének, Oroszország szintén haszonélvezője ennek a stabilitásnak, és döntő jelentőségű, hogy Európa kapui nyitva álljanak a további bővítés előtt. Clinton szükségtelennek nevezte az európai biztonsági rendszer újragondolását, és elvetette Medvegyev erre irányuló kezdeményzését. A NATO végre komoly lépéseket tett a katonai védelem megtervezésében és más területeken annak érdekében, hogy megerősítse közép- és kelet-európai szövetségeseinek a biztonságérzetét, melyet Oroszország új keletű fenyegető fellépése megingatott.

De mi lesz a szövetségen kívüli országokkal, például Ukrajnával, Grúziával és a Dél-Kaukázussal? Ukrajnában most választották meg elnöknek Viktor Janukovicsot, aki aligha fogja követni a NATO-csatlakozás forgatókönyvét, és ha eltökélten végigviszi azt a szándékát, hogy beviszi az országát egy Oroszország, Belorusszia és Kazahsztán alkotta vámunióba, akkor ezzel eleve kizárja az EU-hoz való csatlakozás lehetőségét. De ez még mindig nem jelentené azt, hogy automatikusan eltűnnek a feszültségek Oroszország és Ukrajna között. Janukovics győzelme ellenére Ukrajna a maga zűrzavaros módján bár, de egyre európaibb országgá válik, s fokozatosan letér ez Oroszország körüli röppályáról. A grúzok pedig, akár kedvelik Mihail Szaakasvili elnököt, akár nem, szintén a Nyugathoz kívánnak kötődni. Oroszország minden bizonnyal továbbra is arra törekszik majd, hogy ezeket az országokat térdre kényszerítse, s ez a törekvés a jövőben is konfliktusok, összetűzések forrása lesz.

És mi a Nyugat politikája? A Nyugatnak manapság igazából nincsenek szilárd stratégiai elképzelései a Kelettel kapcsolatban. A kilencvenes évek morális és távlatos víziói kiüresedtek, s a kerekek csikorogva leálltak a sokkoló orosz–grúz háború és a legutóbbi ukrajnai választások után. És miközben elhangzanak Hillary Clinton világos és egyértelmű szavai, miszerint meg kell védenünk a különböző országok jogát, hogy maguk döntsenek a sorsukról, nem kell túl sokáig hallgatózni Európában, hogy meghalljuk az elsuttogott fölvetéseket, melyek szerint valamilyen új „finnlandizáció” lehetne az értelmes kompromisszum Ukrajnáról, Grúziáról és az övezet hasonló helyzetben lévő országairól.

Itt az ideje, hogy a Nyugat nyíltan megvitassa, mi az ő stratégiája – és mi nem. Két évtizeddel ezelőtt a Nyugat elvetette az érdekszférákban való gondolkodást, mert Európa véres történelme arra tanított minket, hogy ha népeket akaratuk ellenére arra kényszerítenek, hogy másokhoz igazodjanak, abból semmi jó nem sül ki, azzal csak a későbbi konfliktusok magját vetjük el.

Ha még hiszünk ebben, akkor meg kell újítanunk a morális és távlatos víziónkat ezekről az országokról, és reális stratégiát kell emögé állítanunk. Világosan le kell szögeznünk, hogy Moszkvának a biztonsághoz joga van, de nincs joga beleavatkoznia szomszédai dolgaiba, nem buktathatja meg a kormányaikat, nem hiúsíthatja meg külpolitikai elképzeléseiket.

Barack Obama helyesen teszi, ha megpróbálja helyreállítani a kapcsolatokat a Kremllel, és nyit egy megújuló Oroszország felé. De ezt úgy kell megtennünk, hogy tudjuk, mi a mi stratégiánk a kulcskérdésekben. Midőn az Egyesült Államok és Oroszország közel kerül egy új fegyverzetkorlátozási egyezményhez, itt az idő, hogy szembenézzünk a kérdéssel: miként kezeljük az ütközőzónát Európa határán?

A szerző a German Marshall Fund vezetője, Brüsszel

Copyright: Project Syndicate, 2010.

Kapcsolódó cikkek: A gazdaság mindenekelőtt? | Minőségi romlás a felsőoktatásban | Szakmánk, jövőnk, etikánk | „Megnyugtató” válasz | Újabb nyílt kérdések