|
A 80-as évek végén a Gazdaságkutató Intézet képviseletében részt vettem a népgazdasági terv véleményezésében. Az Országos Tervhivatal főcsoportfőnöke, aki akkor is könyvelési tételekként és nem folyamatokként fogta fel a gazdaságot, minden kritikára így válaszolt: – Itt tartom a kezemben a ceruzát! Mondjad, minek az árát kellene akkor növelni, mely réteg jövedelmét kellene csökkenteni, milyen infrastrukturális beruházást hagyjunk el, szerinted ne fejlődjön a vasút, csak a Volán, ne háromévenként utazzanak az emberek Nyugatra, hanem tízévenként? Azonnal írom... Na látod! – sikította diadalmasan, nem tudsz jobbat! Ami ide van írva, én sem szeretem. De senki nem tud jobbat! Többen mondtuk: teljesen más terv kell, más szemlélettel, nem elég az elemeket cserélgetni. Nem értette. 20 év telt el azóta…
Az elmúlt két hónapból látszik: a lényeg sajnos most sem változott. Nem állítom, hogy nincsenek bizonyos és helyenként akár jelentősebb eltérések a korábbiakhoz képest, de lényegükben, szellemiségükben és megalapozottságukban a mostani lépések alig különböznek a korábbiaktól. Tapasztalataim és ismereteim alapján – a kérdést egy könyvben is alaposan körbejárva – másra nem számíthattam. (Ebből nem következik, hogy ne lehetne és ne lenne létkérdés alternatívát kidolgozni.) Csodálkoztam a szakértőkön, akik úgy vélték: a Fidesz titkolja programját. Ugyanazokból a szájakból fújták hol azt, hogy a Fidesznek nincs programja (ami azért sem meglepő, mert másnak sem volt), hol azt, hogy a Fidesz titkolja a programját (amihez az kellett volna, hogy legyen). Minden fogódzó nélkül spekulálgattak, nem igazán volt fogalmuk (ma sincs) a kormányra készülők (kerültek) gondolkodásmódjáról.
Prognózisom ellenére mégsem akartam elhinni, hogy ez lehet a valóság. Nyolc év telt el úgy, hogy az ellenzék arra várt, elkopik a kormány abban a felfogásban és gyakorlatban, ami továbbra sem hozhat elvárható eredményt. (Eközben országok sora „húzott el” mellettünk, s nálunk százezrek, milliók kerültek kétségbeejtő anyagi helyzetbe.)
Úgy pereg le ennyi idő, hogy a hatalomba készülők nem dolgoznak ki összefüggő cselekvési programot sem, nemhogy valódi és működőképes alternatívát. Ez látszik a mai kapkodásokból, ellentmondásokból, ötletelésből, sodródásból és az inkonzisztenciából. A komplex elképzeléseket vélt politikai érdekek és nagyrészt befolyási csoportok érdekei és törekvései helyettesítik. Hiányzik a konkrét helyzet és az összefüggések részletes feltárása, ami egy összefüggő és működőképes cselekvési program alapfeltétele.
A rendszerváltást be kellene fejezni. A rendszer nem konzisztens, tőle idegen jellegzetességekkel van megterhe lve, az egyes elemek gyakran egymás ellen dolgoznak, csekély a hatékonyság. Még a piaci viszonyok sem épültek ki, monopóliumok és egyedi szabályozás, összefonódások, összeférhetetlenségek, átláthatatlanság, informális viszonyok korlátozzák vagy zárják ki a versenyt. Most sem a rendszerváltás befejezése van napirenden, hanem továbbra is a „reformok” – valójában a reformretorika, a reform imitálása. Ha az, amiről szó van vagy szó lesz, reform lenne, akkor is érthetetlen, miért nem a célszerű utat járják be? Először létre kellene hozni egy legalább többé-kevésbé konzisztens gazdasági rendszert, „befejezni az épületet”, ami megfelel a funkcionalitás és a hatékonyság követelményeinek. A reformok, az esetleges átalakítás ezután és évekkel később jöhetne. Nyilván nem a rendszerváltás helyett és még csak nem is a rendszerváltás befejezése után egy-két évvel. Ha megvalósult volna a rendszerváltás, akkor is abszurd lenne, hogy ezt követően szinte azonnal reformokat hirdetnek. Az meg különösen, hogy amit javasolnak, az nem is reform: nem átfogó és tartalmi változtatás és nem a működőképességet és a hatékonyságot érdemben javító, átgondolt és kiérlelt átalakítás. A reform a megszorítás és a leépítés, a részérdek szinonimája, korábban ennek terheit a „reformterületek” viselték, újabban másokra is rátestálhatják.
Matolcsy György személyén keresztül is negatív töltetet kap a „reform”; ő a Fordulat és reform egyik szerzője. A mű egy több évtizede eredménytelen szemlélet ideológiai alapja, és nincs sok köze a valósághoz vagy a piacgazdálkodáshoz. A fogyasztásban látja az egyensúly felborítóját, amiből következik a fogyasztás és a belföldi piac diszkriminálása, a termelés és az export preferálása. Az exportoffenzívának akkor van értelme, ha így javul a külkereskedelmi egyenleg. De az exporthoz sok import kell, hiába erőltették az exportot, hasonló mértékben nőtt az import. Ha pedig leértékelik a forintot, a kivitelhez szükséges behozatal is megdrágul. A Fordulat és reform meghaladásához nem elég azt ismételgetni, hogy exportoffenzívát is akarunk meg belföldi piacot is. Maróthy László mondta annak idején a vízlépcsővitában: Nem vízlépcsőt vagy demokráciát, hanem vízlépcsőt és demokráciát! De sem („fejlett”) demokrácia nincs, sem (akármilyen) vízlépcső.
Ahogy (többletet termelő) exportoffenzíva sincs, ma már az export is döcög, de a belföldi piac sem működik. Forintleértékeléssel és áfaemelési tervek dédelgetésével nem is lesz. Egyik sem.
Matolcsy aminél nagyobb áfakulcsot fetisizálja, holott ennek hátrányai tapinthatóak. Ma a még magasabb kulcs is szóba kerül: akár 32 százalékig. 2011–2012-ben „reformévek” kezdődnek. Ezután Magyarország lehet a térség leggyorsabban növekvő gazdasága. Ez is lóg a levegőben: milyen ütemet jelentene ez, milyen feltételezésekre épül ez az elképzelés? Hová termelne a növekvő magyar gazdaság, milyen piacra? Ilyen magas áfakulcsok és fogyasztási adók mellett illúzió a belföldi piac meghatározó fejlődésével számolni.
Néhány éve a Fideszben voltak képviselők, akik legalább az élelmiszerek áfájának kedvezményes kulcsát akarták kivívni. Ők talán elfelejtették, hogy az áfaemelés gondolata az Orbán-kormánytól származott, de a kisgazdáknak hála (gyakorlatilag miattam) nem tudták keresztülvinni. Akkor 12 százalék volt az élelmiszerek és az energia áfája, Járai Zsigmond mindenáron 15 százalékot szeretett volna. Ma mindkét termékcsoport áfája 25-25 százalék (néhány termék kivételével). Ez jelenleg a világon a legmagasabb kulcs és egyedül két országban alkalmazzák élelmiszerekre. Az adócsökkentési javaslatokkal párhuzamosan Matolcsy György ismét az áfát nevezte a legjobb és a legbiztosabban behajtható adónemnek. (Úgy látszik, nem hallott a számlagyárakról, de arról sem, milyen gazdasági problémákat okoz a magas áfa. Hogyan teszi versenyképtelenné a belföldet a külföldi bevásárlással szemben.)
Bevallom, az ötlettelenség mellett a „bátorság” is meglepett: a következményeket fel nem mérő és/vagy azokkal nem törődő navigálás. Olyan következményekkel, mint a forint gyengülése. Több jel mutat arra, hogy nem elsődlegesen az amatőrizmus áll az események hátterében, az is elképzelhető, hogy éppen a forint árfolyamának romlását akarták elérni. Közben folyik a devizahiteleseken való sajnálkozás. Az árfolyamromlás nemcsak nekik okoz veszteséget, hanem a gazdaságnak, mindnyájunknak. És nem csak azzal, hogy növeli az inflációt. Amennyit romlik a forint, annyival kevesebbet ér minden magyar vagyontárgy és maga az ország is, mint hetekkel ezelőtt.
Nehéz volt fel nem figyelni arra, hogy milyen kampányba kezdett egy, az ellenzék által elismert, jobboldalinak tartott közgazdász (valójában jogász) a forint leértékelése érdekében. Olyannyira, hogy szerinte azért kellene megoldani a devizahitelesek helyzetét, mert miattuk nem lehet leértékelni a forintot.
A leértékelési szándék olyan nagy lehetett, hogy a devizahitelesek helyzetének további nehezítése vagy kilátástalanná tétele sem jelentett ellenérvet. A gazdasági szempontok, a társadalom egyéb érdekei sem számítottak. Van egy olyan mondás, mely szerint: Egyedül senki nem lehet ennyire „okos”. Úgy vélem, most sem volt ez másképp. A Fidesz alelnöke, országgyűlési képviselője, a debreceni polgármester, Kósa Lajos olyan nyilatkozatot tett, ami valóságos csapást jelentett a forintra. Ezt a hatást tovább fokozta a miniszterelnök szóvivőjének, Szijjártó Péternek a megerősítő nyilatkozata. Magyarországot a csődben levő görög gazdaságénál is rosszabb állapotúnak mondták. Ezzel a görög válság következményeit és azokkal hatalmas károkat sikerült „magunkra húznunk”.
A forint árfolyama zuhanni kezdett, és bár a folyamat megállt, az árfolyam nem került vissza a korábbi (még mindig alulértékelt) szintre. Ilyen nyilatkozatot hivatalos személynek tenni képtelenség, de még inkább az, ha ez következmények nélkül marad. Sőt érdemi helyreigazítás hiányában nem is tudott a forint visszatérni korábbi árfolyamára. De még mindig nincs vége, az IMF-tárgyalások félbeszakadása miatt – és bizonyos sajtóorgánumok sajnálatos rásegítésével – további leértékelődés következett be. Még érdekesebb ez a dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a megállapodásra nincs is szükség. A forint árfolyama viszont tovább romlott.
A forint megrendítése és az ezt kísérő hatalmas társadalmi veszteségek, a lépés közgazdasági értelmetlensége és a „mértékadó üzleti körök” reakcióinak enyhesége (valójában elmaradása) arra utal, hogy ez az akció semmiképpen nem lehetett ellentétben egy elég jól körülhatárolható, újabban ismét hangadó nagyvállalkozói csoport érdekeivel. Rövid távon sem, ha éppen akkor kötöttek határidős ügyletet a devizapiacon és hosszabb távon sem, ha az az érdekük, hogy megkeresett valutájukért sok forintot kapjanak. De azoknak sem előnytelen ez, akik ingatlanokban is utaznak, s olcsón akarják az ingatlanvagyon nagy részét (mások otthonait) megszerezni.
A szerző 1998–2001 között a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára, a közgazdaság-tudomány kandidátusa
|
belépés |
segítség |
alkalmazások |
RSS |
előfizetés |
akciók
Nol.hu |
NolBlog |
NolTV |
Hírmátrix |
Jobmátrix |
NolRandi
Címlap |
Belföld |
Külföld |
Gazdaság |
Kultúra |
Vélemény |
Sport |
Tud/Tech |
Noller |
Mozaik |
A Lap 
NolTwitter |
