Kanada fagyos, északi erdőiben évente nyolc hónapon át mindent eltakar a hó. Beleértve a csendes vidéki utakat, a mezőket, a végtelennek tűnő kanadai síkságot és a romos, teljes feledésbe merült temetőket, ahol magyar, ukrán és más kelet-közép-európai állampolgárok földi maradványait temették el névtelenül, messze hazájuktól, egy idegen, kietlen és ellenséges környezetben.

Kevesen tudnak arról, hogy 1914 és 1920 között a kanadai hatóságok 8579, az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország és az Oszmán Birodalom területéről származó állampolgárt internáltak embertelen lágerekbe. Egy 1954-es kanadai kormányrendelet utasítására megsemmisített levéltári iratok híján nemcsak az történt, hogy a társadalom megfeledkezett az ország múltjának egyik legsötétebb fejezetéről, hanem teret nyerhettek azok, akik tagadták a 24 internálótábor létezését. Évtizedeken keresztül újra és újra megszégyenítették az internálás áldozatait, akik többnyire szegénységben, időnként teljes nyomorban és egymástól elszigetelve élték le életüket, melyet örökre megpecsételt a kanadai kormány által tagadott első világháborús szenvedésük.

Nem csoda, hogy komoly aggodalommal figyelik a kanadai levéltárosok és történészek a magyar kormány az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát (ÁBTL) érintő törekvését, mely a kommunista rendszer állambiztonsági iratainak széthordását és megsemmisítését eredményezheti. A helyzet napról napra aggasztóbb, hiszen még egy több mint kétezer neves nyugati tudós aláírását tartalmaz petíció, valamint hivatalos tiltakozó levelek a legnagyobb észak-amerikai és európai levéltáros- és történészszövetségektől sem tudták meggyőzni a kormányt arról, hogy ideje lenne őszintén válaszolni a kérdésekre és kritikákra, illetve nyíltan megvallani, hogy támogatják-e vagy sem a nemzeti örökséget képező levéltári gyűjtemények megóvását.

Rétvári Bence igazságügyi államtitkár még decemberben az „erkölcstelen rendszer erkölcstelen iratai” – azaz a kommunista múlt megismeréséhez elengedhetetlen gyűjtemények – az érintettek, vagyis a megfigyeltek általi széthordása mellett tört lándzsát. Most azonban néhány levéltárossal konzultálhat az ÁBTL az előző rendszer állambiztonsági szervei által készített iratok sorsáról. Csak remélni lehet, hogy az eredmény szerencsésebb lesz, mint a feloszlatott földrajzinév-bizottság esetében, ahol a Ferihegyi repülőtér átnevezésével kapcsolatos szakértői döntés néhány köztisztviselő állásába és megélhetésébe került.

Úgy gondolom, hogy valamennyi magyar történész és levéltáros számára világos lehet, hogy a levéltári anyag széthordása a történelmi igazságtalanságok feledéséhez, így közömbösséghez és végül a tagadáshoz vezethet. Amikor Loryl MacDonald, a kanadai országos levéltáros szövetség elnöke a demokrácia pillérének nevezte a levéltárakat, Pordány László, Magyarország újonnan kinevezett ottawai nagykövete válaszlevelében „enyhe túlzásnak” nevezte a kanadai tudós szavait, az ÁBTL megmentése érdekében indított, eredetileg kanadai kampányt pedig agresszív petíciózásnak, melyet rossz néven vehet a magyar kormány.

Én viszont biztosan tudom, hogy mindazok, akik közömbösséggel, cinikusan vagy gyanakvással fogadják a nyugati tudósok kritikáit, azonnal értenék az aggodalmunkat, ha csak egyszer elutaznának az internáltaknak az észak-ontariói Kapuskásing nevű településen vagy a Québec tartományban lévő Spirit Lake-nél található romos, elhanyagolt, a teljes eltűnés szélén álló temetőibe. Kanada legelszigeteltebb és legkietlenebb tájain szembesülnének igazán a levéltári anyag megsemmisítésének valós következményeivel.

A szerző történész, a Carleton Egyetem történelem tanszékének oktatója, a kanadai szövetségi kormány által létrehozott első világháborús internálási alap és kárpótlási program tanácsadója.

Kapcsolódó cikkek: A szovjet emlékmű mint ellenség | Fukuyama tévedései | Mégsem volt puccs? | Nem bocsánatos bűn | Sebességet betartani luxus!