Marabu

Senki nincs abban a helyzetben – sem Magyarországon, sem azon kívül –, hogy megkérdőjelezze a magyar emberek akaratát, márpedig a magyar emberek világosan és egyértelműen kifejezték az akaratukat tavaly tavasszal, amikor az ország megújítására és átszervezésére adtak világos felhatalmazást a kormánynak – ezekkel a szavakkal reagált Szijjártó Péter azokra a kritikus nyilatkozatokra, amelyeket a Magyar Köztársasággal szövetséges országok politikusai és vezető tisztviselői fogalmaznak meg mostanában a kétharmados parlamenti többség önkényuralmi törekvéseiről, a magyar honpolgárok szabadságjogainak korlátozásáról.

Hogy jobban értsük: a fentieket Orbán Viktor üzente szóvivője útján a magyar demokráciáért aggódó politikai és katonai szövetségesek képviselőinek, köztük Thomas Meliának, az Egyesült Államok helyettes külügyi államtitkárának. És persze a hőn szeretett magyar népnek. Belekeverve érvelésébe a „nemzeti konzultációnak” nevezett – szerintem senki által nem kontrollált, viszont az adófizetők pénzének milliárdjait elherdáló és adatvédelmi jogszabályokba ütköző – manipulatív kampányfogást, ahogy mondják: parasztvakítást is.

Orbán Viktor azonban téved helyzetünk meghatározásában, és ezt a tévedését kell hivatalból szajkóznia szóvivőjének. Nincs igazuk. Bármit is értsenek az épülő önkényuralom védelmezői „a magyar emberek akaratán”, igenis, mindenki abban a helyzetben van, hogy vitathatja ezt az imaginárius akaratot. Egyrészt azért, mert az embernek, bárkinek, Magyarországon és azon kívül is, legyen az illető amerikai helyettes államtitkár, német kancellár, európai parlamenti képviselő, magyar munkanélküli vagy cégtulajdonos, vele született joga van saját véleménye megfogalmazásához és közzétételéhez a rendelkezésére álló közegben, a kocsmaasztalnál, a sajtóban vagy a hírügynökségek hálózatán keresztül. Ezt jelenti a vélemény, a szólás és a sajtó szabadsága, és ezen a helyzeten semmiféle generális – vagy ahogyan suszternyelven mondják: sarkalatos – törvény nem képes változtatni egy talpalatnyit sem.

Másrészt azért is téved a legfőbb magyar instancia és szinkronhangja, mert olyan, hogy „a magyar emberek akarata”, egyébként sem létezik. A legutóbbi parlamenti választásokon győztes pártot a választásokon részt vevők alig több mint a fele, a választópolgároknak egyharmada támogatta, a programját pedig senki nem is támogathatta, mivel az akkor még lényegében ismeretlen volt. Az aktív választópolgárok közel fele más politikai akaratra szavazott. Szocialistára, nemzetiszocialistára, zöld-alternatívra vagy bokrosista-liberálisra.

Ehhez még tegyük hozzá, hogy a „magyar emberek” többen is vannak (és a honosítás nélküli honosítás után is többen lesznek), mint a magyar választópolgárok, és kevesebben is (mivel a nem magyar identitású állampolgárok is szavazhatnak nálunk, miként a nem román, hanem például magyar identitású állampolgárok Romániában). Mindebből nyilvánvalóvá válik a miniszterelnöki szóvivői beszéd éretlen hamissága.

Végül azért sem létezik a „magyar emberek akarata”, mert még a Fideszhez hű egyharmad sem gondolja mindenről ugyanazt. Például az előző ciklus garázda politikusi kordonbontásáról, a politikai ellenféllel visszamenőleges hatályú törvénnyel való leszámolásról, a mai kormányfő környezetével is kapcsolatot tartó egykori utcai söpredék egyes tagjainak büntethetetlenségéről, a tankötelezettségi korhatár leszállításáról, az erőszakkal – egyéb célra – „kölcsönvett” nyugdíj-megtakarításokról, a korporatív, Mussolini mintájú fasiszta államról, a munkatáborokról és a médiának, a közbeszéd közegének állami dominanciájáról. De nem élek vissza a Népszabadság korlátos terjedelmével, és itt abba is hagyom a felsorolást.

Nem vagyunk egyformák, nem gondolhatjuk mindig mindenről ugyanazt (sőt néha egészen mást gondolunk), és az intim, senki másra nem tartozó magyarságtudat csak része személyes identitásunknak, kevés köze van politikai nézeteinkhez. Nem a magyar etnikum tovább nem osztható atomjai vagyunk, hanem ellenkezőleg: a magyarság a mi személyes identitásunknak csak az egyik – bensőséges, mert etnikai – eleme a nemzeti, világnézeti, vallási, politikai, szexuális, szakmai és sok-sok egyéb identitásképző tényezővel együtt.

Hozzá illő tisztelettel javaslom Szijjártó Péter munkaadójának, hogy vegyen vissza a „magyar emberekre” való hivatkozásból, mert nincs abban a helyzetben – ő, az ország, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke! –, hogy akár csak szóvivője által ismásokra hárítsa saját felelősségét.

A szerző újságíró

Kapcsolódó cikkek: A színjáték | Jogi felelősség? | Levélturmix | György Péter: Vagy-vagy | Solymosi Frigyes: Harc vagy béke