Marabu

A médiahatóság - az ORTT - bármiféle komolyan vehető szellemi tevékenységre képtelen, tagjai majdnem kizárólag a pártok által rángatott megélhetési politikusok, akiknek sejtelmük sincs a XXI. századi kortárs kultúra alapvető összefüggéseiről, például a médiaszabályozás és a demokratikus normarendszerek közötti kölcsönhatásról, a társadalmi nyilvánosság új, a hálózati kultúrával összefüggő, folyamatosan változó frontjairól, a nemzeti kulturális örökség és a demokratikus kultúra közötti feszült és ellentmondásos viszonyról. Munkavégzés helyett hosszú évek óta csak a kereskedelmi televíziók minden elképzelhető elvárását alulmúló drámai öszszeomlásához asszisztálnak. Az a szomorú tény, hogy a kereskedelmi televíziózásból mára minden kreativitás kiveszett, s inkább tűnnek a korszak antropológiai türelmet és alázatot igénylő kategóriája: a celeb kísérleti telepeinek, mintsem a kortárs társadalmi tudatot folyamatosan és felelősen formáló közintézményeknek. A mai állapot alapvetően a szabályozáspolitikából hiányzó intelligencia következménye. Bizony, ha a magyar kereskedelmi televíziók a független (!) Office of Communications típusú angol hatósággal kooperálhattak volna, akkor nyilvánvalóan beláthatatlanul jobb teljesítményt nyújtanának. Az ORTT és mögötte a politikai elit számára a médiakultúrából egy dolog érdekes: hogy benne vannak-e a tévében. Hajós András egykori remek műsorában olyan emberek tűntek fel a képernyőn, akiknek amúgy az nem adatott volna meg. Nos, a magyar politikusok az ő követőik: ha ők benne voltak a tévében, akkor a többi (értsd a köztársaság szellemi, kulturális infrastruktúrája) már nem érdekelte őket.

2. Helyes lenne tehát, ha mindennek véget vetve a kormány elkészítene egy új médiatörvényt. Ám nem az történt, hogy a nyilvánosság elemi kereteit determináló törvényt nyilvános, demokratikus viták során át érlelte volna a különböző minisztériumok képviselőiből is álló szakmai közösségek sora, hanem történt valami nevetséges - titokban. Pár napon belül az öt párt együtt (!) benyújtja a parlamentnek az új médiatörvényt - ami már önmagában is nonszensz: mind a kormány, mind a demokrácia, mind a médiaiparágakban dolgozó pár ezer állampolgár és a munkájukat élvező és elszenvedő állampolgárok szempontjából. Az öt párt együtt veti meg és veszi semmibe a kormányt, mely ezek szerint már arra sem képes, arra sem alkalmas, hogy maga nyújtson be egy kétharmados törvényt. Ez a kormányhivatalnokok, tehát a köztisztviselők munkájának szó szerinti megsemmisítését is jelenti, és nemcsak azt, hogy Gyurcsány Ferencet már a szocialista párt sem veszi komolyan. Ha öt párt együtt valaminő homályos puccsot készül összehozni - megalázva a köztisztviselőket és semmibe véve a nyilvánosságot -, az arra utal, hogy a parlamentnek sajátos elképzelései vannak arról, mit is hívunk demokratikus ügymenetnek. A nyilvánosságot átalakító szabályozás - törvény - azért tartozik evidensen minden magyar állampolgárra, mert valóban drámai módon befolyásolja mindannyiunk mindennapi életét, életminőségét. A törvények nem mások, mint a magyar kultúra infrastruktúrájának pillérei, s e pillérek áthelyezését azért nem lehet félhomályban, egy vidám parlamenti puccs keretében levezényelni, mert ennek az infrastruktúrának a sorsa a legmélyebben közügy. (Épp ezért tartozik ide, hogy két szocialista képviselői indítvány épp most készül szétzúzni a médiatörvénnyel szorosan összefüggésben álló copyright törvényt. Ugyanis a szerzői jogok Magyarországon bizony magyar intézmények kezében voltak, s ez így helyes. Ha, amint az a javaslatban áll, megszűnik ez a jó és okos, a nemzeti kultúra fennmaradásához szükséges intézményrendszer, s a közös jogkezelés majd a szabad piaci viszonyoknak felel meg, akkor az csak azoknak a multinacionális jogkezelőknek lesz jó, amelyek jelenleg még nincsenek abban a helyzetben, hogy a magyar kulturális jogokkal több ezer kilométeres távolságból, madártávlatból rendelkezzenek. Ha az MSZP nem érti meg, hogy az egyes alkotók szellemi tulajdona mind együtt a magyar kultúra közkincsét jelenti, akkor tényleg alkalmatlan arra, hogy intellektuális kérdésekkel foglalkozzon.)

3. Az új törvény, amelynek mindenféle változatai kiszivárogtak ám, sok édes apróság mellett két hihetetlennek tűnő újítást tartalmaz. Egyrészt, ahelyett, hogy egyszerűen megszüntetné az ORTT-t, egy hatalmas Médiahatóságot állítana fel, amelynek aztán mindenre kiterjedhet a figyelme - nem lévén felette semmiféle demokratikus kontroll és nyilvánosság. Értem én, ha a politikusok - helyesen - ráuntak a különféle kuratóriumok bohóckodására, de azért nem kellett volna minden nyilvános kontrollt megszüntetni. Másrészt, a törvény kinyújtja kezét az online világ felé is. Ez önmagában véve felettébb üdvözlendő: a technológiai forradalom, azaz a médiakonvergencia valóban új szabályozási filozófiát követel. Tény, hogy minden médium minden médiummal párosodhat, s olyan bonyolult helyzet állt elő, amikor a hálózati infrastruktúra egyszerre van hatással a textuális és vizuális kultúra közötti határokra, a nemzeti, regionális, globális kulturális területek alakulására, a szabadságjogokra és a hozzáférés tartományaira. Ám! A XXI. század elején, amikor Magyarország már nem nemzetállam, s nem is lesz az többé - éppen ekkor és éppen ezért -, butaság és mérhetetlen felelőtlenség a hagyományos földi sugárzású televíziózás felől nézve szabályozni a new media összes dimenzióját.

4. A médiaszabályozás, akárcsak a szerzői jogok kérdése: a kulturális önrendelkezés fogalmán keresztül értelmezhető. Egy olyan kis országnak, mint a mienk, úgy kell fenntartania nemzeti kultúráját, hogy annak kevesebb fogyasztója van, mint amennyit a piac minimálisan megkövetel. Mi magyarok sajnos már nem teszünk eleget a méretgazdaságosság követelményének. Egy ilyen kulturális térben az a parlamenti puccs, amelyre a kormány és a társadalmi nyilvánosság háta mögött a két nagy párt - több kis szatellit segítségével - készülődik, felvet egy kínos kérdést: ha a két párt ilyesmit művel, amikor egyetértésben cselekszik, nem járunk e jobban azzal, ha veszekednek?

György Péter

az ELTE BTK média szakának vezetője